BDK napi BLOG

2016. május 24., kedd

Ez cenzúra – és nemi diszkrimináció

„Sajnálatosnak tartom, hogy a kortárs, progresszív képzőművészet Magyarországon elveszítette az egyik legjelentősebb bemutatkozási helyét.”

Dr. Széplaky Gerda Facebook-jegyzete, 2016. május 23. Közlés a szerző hozzájárulásával.

Ez cenzúra – és nemi diszkrimináció


Az Új Művészet év elején felkért, hogy másokhoz hasonlóan válaszoljak az elmúlt esztendő művészeti eseményeit értékelő körkérdésükre. E hangsúlyozottan szubjektív vélemények egy cikkbe szerkesztve, a 2016. február-márciusi, nyomtatott lapszámban jelentek meg. A lap nemrégiben lefordítatta a cikket és publikálta az angol nyelvű online oldalán – azzal a megjegyzéssel, hogy az ott olvasható anyag a print kiadásban közölt szöveg fordítása. De nem az. Az én szövegemet kihúzták belőle – mert magukra nézve kínosnak gondolták a véleményemet. Ezt onnét tudom, hogy felhívtam telefonon a főszerkesztőt, aki a következőkről tájékoztatott:

1. Mivel a folyóirat egyik legnagyobb támogatója az MMA, számukra elfogadhatatlan, hogy azokon a hasábokon negatív véleményt közöljek az MMA által működtetett Műcsarnokról. Ilyen módon már a nyomtatott kiadásban is csak egy szerkesztői hiba miatt láthatott napvilágot a véleményem. A főszerkesztő előzetesen nem olvasta, de miután felhívták rá a figyelmét, intézkedett, hogy az online változatban már ne jelenhessen meg.

2. A főszerkesztő véleménye szerint ez nem cenzúra, hanem szerkesztés. És szerinte egyébként is etikátlan volt részemről, hogy a Műcsarnok művészeti eseményeit szóba hoztam, hiszen nem lehetek elfogulatlan, mert az intézmény négy évvel ezelőtt lemondott igazgatójának a felesége vagyok.
Mindezzel nem értek egyet. Mint mindenki másnak, nyilvánvalóan nekem is vannak személyes elfogultságaim, ugyanakkor értékelvű véleményem is van – az írásaimban, kivétel nélkül, mindig azt képviselem. Számomra ez evidencia, kínosnak tartom, ha magyarázni kell. Hosszú ideje írok felkérésre képzőművészeti tárgyú szövegeket. Más művészeti lapokhoz hasonlóan korábban az Új Művészetben is többször publikáltam. A családtagjaim munkáiról természetesen soha nem írtam és nem is fogok. Az inkriminált szövegben nem a férjem vezette Műcsarnok kiállítási koncepciójára utaltam, hanem a megelőző száz évre, mert azt gondoltam – és most is így gondolom –, hogy egy évszázados hagyomány reflektálatlan felrúgása legalábbis problematikus.

A cenzúrázott szöveg inkriminált része a következő:

„A Műcsarnok kiállításpolitikáját látom a legproblematikusabbnak, hiszen immár több mint egy évszázados koncepciója szerint kortárs képzőművészeti teljesítményeket kellene bemutatnia. A 2015-ös tárlatok azonban azt bizonyítják, hogy ennek az identitásnak az intézmény többé nem kíván megfelelni. Képzőművészeti, építészeti, iparművészeti, néprajzi érdekeltségű kiállításokat tekinthettünk meg olyan, mára klasszikussá vált alkotóktól, mint amilyen Zala György, Jože Plečnik, Schickedanz Albert, Aquila János vagy a csak két évtizede elhunyt, de a modernizmus örökségét képviselő Nicolas Schöffer. Sajnálatosnak tartom, hogy a kortárs, progresszív képzőművészet Magyarországon elveszítette az egyik legjelentősebb bemutatkozási helyét.”

A főszerkesztő utólagos beavatkozása meggyőződésem szerint cenzúra – olyan elfogadhatatlan manipuláció, amely ellen demokráciában a nyilvánosság erejével kell fellépni. Elfogadhatatlannak tartom azt is, hogy egy szuverén gondolkodót, egy, a művészeti-tudományos közéletben részt vevő filozófust-esztétát a nemi meghatározottságára és a társadalmi státuszára történő hivatkozással megfosszanak a szakmai rangjától. Másképpen mondva: ha egy lap műkritikákat közöl egy esztétától, akkor nem pozícionálhatja a szerzőt, egy másik kontextusban, a szuverenitásától megfosztott, „a férje oldalbordájának” tekintett feleségnek. Mert az tisztességtelen.

Dr. Széplaky Gerda
(filozófus, esztéta, műkritikus)