BDK napi BLOG

2014. november 8., szombat

Radnóti Sándor: Az erő mítosza

Radnóti Sándor mai bejegyzése Facebook-oldalán:

„Kérdeztek - válaszoltam. NEM jelent meg a mai Népszabadságban.
A kérdések ezek voltak:
1. Meglett a Fidesz Achillesz-sarka? Ha nem, mi lehet az, ha valami egyáltalán. Ha igen: Miért pont az internet?
2. Van-e, amivel szemben Orbán Viktor is gyöngének mutatkozhat? Mi az, ha van? Változik-e attól valami, és mi?

S azért nem jelent meg, mert az első bekezdésben a Népszabadságot is kritizáltam. Ha egy kétszeresen - az első és a harmadik oldalon - megismételt vastag főcím ilyeneket tartalmaz: Orbán a Deutsche Telecom rosszallása miatt visszakozott, akkor pontosan értjük, hogy mi miatt nem visszakozott. Nem valami konteó jár a fejemben (a cikk, amelyről beszélek, beltartalmában foglalkozott a tüntetéssel is), hanem a percepció változása, az erő mítosza, amely ellenfeleire is hat. Orbánnak és a Deutsche Telecom Ag.-nak van ereje, ők méltó ellenfelek, de a szerkesztők nem tudják elképzelni, hogy egy tömegtüntetésnek, a fölkelt népnek is lehet ereje, és - mint én gondolom - döntő szerepe lehetett a hatalom visszakozásában. És akkor lássuk a válaszomat.

AZ ERŐ MÍTOSZA


1. A Népszabadság nagy erővel sugalmazza az internet-adó elleni tüntetések jelentéktelenségét. Hétfői számának első és harmadik oldalán is vastag címbetűkkel közli, hogy Orbán Viktor valójában német nyomásra deferált, ergo a tömegtüntetéseknek alárendelt szerepük volt ebben. Téved. Téved a helyzet megítélésében és beállításában.

Két – egymástól talán független – esemény, az amerikai kitiltás kiteregetése és az internetadó bejelentése egymásba kapaszkodva váratlan hatást keltett. Három nap alatt kétszer mozdult meg egy tömeg, amely növekedett, és vidéken is megjelentek párhuzamos jelenségek. Sikerült érzékeny idegeket eltalálni (korrupció és igazságtalan adó); most a propagandisztikus felnagyítás, az egyszerű jelszó igénye öt év óta először dolgozott a regnáló hatalom ellen (ld. például a hoaxot a facebookon: békemenet az internetadóért). Nem a föld rabjai, hanem a potens középosztály mozdult meg (nem éhséglázadás, hanem látványos okostelefon-villogtatás), rengeteg fiatal, akit talán most először ért el valami húsba vágó dolog a politika részéről, amelyet nem lehetett minimalizálni (csak szőröstül-bőröstül feladni), s amely előbbre valónak tűnt e tömeg számára, mint apolitikus, fideszes, szocialista, jobbikos és egyéb ideológiai érzülete. Egy konkrét dologról van szó, amelyet lehet a szabadság, lehet az egyenlőség, s persze főképp lehet a saját, közvetlen érdek szempontjából értelmezni, s minden irányból az ügy a politika felé mutat (ellentétben a Milla és Bajnai rokonszenves, kifejezetten antipolitikai fellépésével, amely abban a pillanatban pukkadt ki, amikor – szükségképp – politikai formát kellett kapnia). Az internet-adó ellen föllépő tömeg tévedhetetlen biztonsággal talált rá a releváns politikai jelszóra: „Orbán, takarodj!”

2. Orbán Viktor ereje éppen olyan mítosz hívei körében, mint ellenfelei vágykörében vélelmezett, újra és újra felröppenő, „biztos forrásokon” alapuló pszichiátriai betegsége. (Hasonló klinikalizálási törekvések Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban is fölmerültek, az ellenkező oldalon.) Persze, az előbbi – mármint az erő – attól van, ha hisznek benne. Az kétségtelen, hogy rendkívüli hatalomkoncentrációt hajtott végre, előbb pártjában, utóbb az országban, de hát minden szimpla diktátor – definíció szerint – ezt teszi. (Az is a mítoszok közé tartozik, hogy mindig is az a gátlástalan, erőszakos és képmutató törtető lett volna, akinek ma ismerjük: Hősök terei beszéde a nap követelménye volt, első parlamenti éveiben kiváló liberális ellenzéki politikus volt.)

Kétségtelen, hogy retteg a „férfiatlan” „gyöngeségtől”. Ennek legátlátszóbb példája a Schmitt-ügy volt, amelyben, ha valamiben, igazán ártatlan volt. A köztársaság elnöki székébe egy fejbólintó Jánost, egy tökfilkót ültetett, ám azt nem tudhatta, hogy ennek a „fess embernek” (copyright az agg horthysta úriember, Boross Péter) a doktori disszertációját szerzője összeollózta. (Mint ahogy – fölteszem – Schmitt Pál sem tudta ezt, amikor megvásárolta.) S ahelyett, hogy azonnal elengedte volna a kezét, következett a majd’ két hónapos vergődés, s annak végén, lemondásakor Schmitt parlamenti megdicsőülése, a Kövér László házelnök által vezényelt gyűlölethullámmal az ellenzék irányába. Szürreális, irracionális esemény-lánc.

Az internetadó ügyében való meghátrálása közvetlen munkatársai – vulgo szolgái – tükrében mutatja erejének természetét. E különböző képességű emberek közül nyilván voltak, akik felismerték a törvénytervezet abszurditását és a spontán tiltakozás számukra veszedelmes voltát. De jobban féltek kitáncolni, a demokratikus körülmények között minden politikus számára lehetséges fenntartásaikat, kételyeiket, vagy csak tartózkodásukat hangoztatni, mintsem nevetségessé válni. Addig képviselték teljes mellel a vonalat, amíg a főnök totális hátraarcot nem csinált. Nyilván tudják, miért: ha ugyanazt csak egy perccel korábban megpendítik, az maga az árulás.

Ez a jelenség azonban nemcsak komikus, nemcsak gusztustalan, hanem félelmetes is, noha nem több, mint minden diktatúra banális félelmetessége. A független információkhoz, véleményekhez nem jutható diktátor magánya ez, aki minden lépésében saját „zseniális” politikai érzékére van utalva – egy törvénytervezet visszavonásától az egyetemi kancellárok kinevezéséig. E politikai érzék most, az egyébként helyeslendő és indokolt meghátrálás után máris újra sűrű nyelvcsapások tárgya lett – van, aki egyenesen a demokrácia működésének jelét látja benne –, de azt a kérdést nem teszik föl, hogy miként, a hatalmi szó ellenőrizetlenségének és kritikátlanságának milyen láncolatán keresztül jöhetett létre ez az egyszerre amorális és inkompetens törvényjavaslat."

Közlés a szerző hozzájárulásával