Ez cenzúra – és nemi diszkrimináció

„Sajnálatosnak tartom, hogy a kortárs, progresszív képzőművészet Magyarországon elveszítette az egyik legjelentősebb bemutatkozási helyét.”

Dr. Széplaky Gerda Facebook-jegyzete, 2016. május 23. Közlés a szerző hozzájárulásával.

Ez cenzúra – és nemi diszkrimináció

Az Új Művészet év elején felkért, hogy másokhoz hasonlóan válaszoljak az elmúlt esztendő művészeti eseményeit értékelő körkérdésükre. E hangsúlyozottan szubjektív vélemények egy cikkbe szerkesztve, a 2016. február-márciusi, nyomtatott lapszámban jelentek meg. A lap nemrégiben lefordítatta a cikket és publikálta az angol nyelvű online oldalán – azzal a megjegyzéssel, hogy az ott olvasható anyag a print kiadásban közölt szöveg fordítása. De nem az. Az én szövegemet kihúzták belőle – mert magukra nézve kínosnak gondolták a véleményemet. Ezt onnét tudom, hogy felhívtam telefonon a főszerkesztőt, aki a következőkről tájékoztatott:

1. Mivel a folyóirat egyik legnagyobb támogatója az MMA, számukra elfogadhatatlan, hogy azokon a hasábokon negatív véleményt közöljek az MMA által működtetett Műcsarnokról. Ilyen módon már a nyomtatott kiadásban is csak egy szerkesztői hiba miatt láthatott napvilágot a véleményem. A főszerkesztő előzetesen nem olvasta, de miután felhívták rá a figyelmét, intézkedett, hogy az online változatban már ne jelenhessen meg.

2. A főszerkesztő véleménye szerint ez nem cenzúra, hanem szerkesztés. És szerinte egyébként is etikátlan volt részemről, hogy a Műcsarnok művészeti eseményeit szóba hoztam, hiszen nem lehetek elfogulatlan, mert az intézmény négy évvel ezelőtt lemondott igazgatójának a felesége vagyok.
Mindezzel nem értek egyet. Mint mindenki másnak, nyilvánvalóan nekem is vannak személyes elfogultságaim, ugyanakkor értékelvű véleményem is van – az írásaimban, kivétel nélkül, mindig azt képviselem. Számomra ez evidencia, kínosnak tartom, ha magyarázni kell. Hosszú ideje írok felkérésre képzőművészeti tárgyú szövegeket. Más művészeti lapokhoz hasonlóan korábban az Új Művészetben is többször publikáltam. A családtagjaim munkáiról természetesen soha nem írtam és nem is fogok. Az inkriminált szövegben nem a férjem vezette Műcsarnok kiállítási koncepciójára utaltam, hanem a megelőző száz évre, mert azt gondoltam – és most is így gondolom –, hogy egy évszázados hagyomány reflektálatlan felrúgása legalábbis problematikus.

A cenzúrázott szöveg inkriminált része a következő:

„A Műcsarnok kiállításpolitikáját látom a legproblematikusabbnak, hiszen immár több mint egy évszázados koncepciója szerint kortárs képzőművészeti teljesítményeket kellene bemutatnia. A 2015-ös tárlatok azonban azt bizonyítják, hogy ennek az identitásnak az intézmény többé nem kíván megfelelni. Képzőművészeti, építészeti, iparművészeti, néprajzi érdekeltségű kiállításokat tekinthettünk meg olyan, mára klasszikussá vált alkotóktól, mint amilyen Zala György, Jože Plečnik, Schickedanz Albert, Aquila János vagy a csak két évtizede elhunyt, de a modernizmus örökségét képviselő Nicolas Schöffer. Sajnálatosnak tartom, hogy a kortárs, progresszív képzőművészet Magyarországon elveszítette az egyik legjelentősebb bemutatkozási helyét.”

A főszerkesztő utólagos beavatkozása meggyőződésem szerint cenzúra – olyan elfogadhatatlan manipuláció, amely ellen demokráciában a nyilvánosság erejével kell fellépni. Elfogadhatatlannak tartom azt is, hogy egy szuverén gondolkodót, egy, a művészeti-tudományos közéletben részt vevő filozófust-esztétát a nemi meghatározottságára és a társadalmi státuszára történő hivatkozással megfosszanak a szakmai rangjától. Másképpen mondva: ha egy lap műkritikákat közöl egy esztétától, akkor nem pozícionálhatja a szerzőt, egy másik kontextusban, a szuverenitásától megfosztott, „a férje oldalbordájának” tekintett feleségnek. Mert az tisztességtelen.

Dr. Széplaky Gerda
(filozófus, esztéta, műkritikus)

Romsics Ignác beszéde Bibó István szobránál

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület és a Magyar Pax Romana 2015. november 4-én megkoszorúzta Bibó István rakparti szobrát. Az emlékbeszéd megtartására Romsics Ignác egyetemi tanárt kérték fel. Elhangzott beszédének jegyzetekkel ellátott szövegét az EPMSZ és a szerző szíves hozzájárulásával közlöm (bdk)

November 4-e 1956-ban vasárnapra esett. Az ezt megelőző szombat több visszaemlékezés szerint az első igazán békés nap volt október 23-a óta. Az üzletek ismét kinyitottak. Az élelmiszerboltok előtt hosszú sorok kígyóztak; az emberek nyugodtan, békésen vártak sorukra. Legkeresettebb cikk a friss pékárú volt. Néhány üzemben és hivatalban már dolgoztak is. Megkezdték az utcai barikádok lebontását, a felszaggatott villamossínek és a leszakadt vezetékek kijavítását. Délre a nap is kisütött. Az őszi napfény emberek százait csalta az utcára – nézelődni, bámészkodni, eszmét cserélni. Sokan az elmúlt napok legendás csatahelyeit keresték fel, mások megilletődve hajtottak fejet az itt is, ott is felbukkanó friss sírhalmok előtt, amelyek alatt az elesettek nyugodtak. A Parlament előtti téren tehenek legelésztek, melyeket az előző nap hajtottak fel valakik vidékről a fővárosiak élelmezésére. A bizarr látvány sokakat fakaszthatott mosolyra. Általános volt a remény: hétfőn megindul a forgalom és mindenütt megkezdődik a munka. Ismét nyugalom lesz és béke. Magyarországon új élet kezdődik, amely mindazt megvalósítja, amit a diákok pontokba, az újjáalakult pártok programokba, a Nagy Imre vezette kormányok pedig nyilatkozatokba foglaltak, s ami a harcosokat is hevítette.[1]

     A másnap, november 4-e azonban minderre rácáfolt. A hajnali órákban irtózatos dübörgésre ébredt a város. Szovjet harckocsik százai zúdultak az alvó Budapestre. Zsukov marsall jelentése szerint a támadás négy óra 10 perckor, a magyar visszaemlékezők szerint valamivel korábban kezdődött. Hajnali 4 és 5 között már mindenesetre égtek a Parlament épületében székelő kormány telefonvonalai. Vidékről és a főváros külső kerületeiből egyaránt ugyanazt jelentették: a szovjet csapatok mindenütt támadnak. És ugyanazt is kérdezték: mi a teendő, mit csináljanak?

     Kérdéseikre egyértelmű választ nem kaptak. Bár Nagy Imre 5 óra 20 perckor elhangzott rádiónyilatkozata szerint „csapataink harcban álltak”, a magyar honvédség valójában nem fejtett ki szervezett ellenállást. A honvédelmi miniszter, Maléter Pál, akit mint a magyar fegyverszüneti delegáció tagját a szovjetek vezérkari főnökével együtt tőrbe csaltak és még éjfél előtt letartóztattak, nem adhatott ki ilyen parancsot, s valószínűleg akkor sem adott volna ki, ha nem esik csapdába. Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka és Budapest katonai parancsnoka ugyancsak reménytelennek látta a helyzetet. Törzsével együtt ezért a budai hegyekbe települt, majd onnan motorkerékpáron Ausztria felé menekült. Ezzel magyarázható, hogy a szovjet páncélosok meglehetős gyorsasággal keresztülrobogtak a városon, s fél nyolc körül már a Parlament előtt álltak. A kormány tagjai közül ott addigra már csak hárman maradtak: Tildy Zoltán, B. Szabó István és Bibó István. Nagy Imre és a kommunista miniszterek – Losonczy Géza és Szántó Zoltán – már a hajnali órákban a jugoszláv követségen kerestek menedéket, Mindszenty hercegprímás pedig – valamivel később, de még mindig a reggeli órákban – az amerikai követségen.[2]

     Az épületbe nyomuló szovjet katonák parancsnokával Tildy Zoltán tárgyalt. Megállapodtak, hogy a civilek bántódás nélkül elhagyhatják az épületet, a katonáknak pedig át kell adni a fegyvereiket. Ennek értelmében Tildy és B. Szabó is távozott a Parlamentből. Bibó István viszont maradt, és Tildy dolgozószobájába vonulva elkezdte fogalmazni Magyarok! kezdetű kiáltványát. Ebben kinyilatkoztatta, hogy „Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benn akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolás mentes társadalom jegyében akarják berendezni”. Egyben visszautasította azt a rágalmat, miszerint „a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be”. Kijelentette, hogy a „harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép”, amely csupán „a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult”. Az előfordult kilengéseket, „utcai igazságtételeket” a „kormány rövid úton megszüntethette volna”. Ezért minden olyan érvelés hamis és alaptalan, amely a szovjet hadsereg ismételt beavatkozását humanitárius okokkal kívánja igazolni. A kiáltvány további részében Bibó passzív ellenállásra szólította fel a magyarságot úgy a megszálló ellenséggel, mint az esetleg általa hatalomra segített bábkormánnyal szemben. Fegyveres ellenállásra viszont ő sem buzdított. Felelőtlenség lenne – írta -- a katonai helyzet nem ismeretében „a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében” – zárta nyilatkozatát. Miután elkészült, az egész szöveget megtelefonálta az amerikai követségnek, majd a későbbiekben a francia és a brit követségre is eljuttatta.[3]

     Bibó István még két napig maradt a Parlament épületében. Ez alatt készítette el kiáltványánál nagyobb terjedelmű, de hasonló szellemű kompromisszumos kibontakozási tervezetét. A Szolnokról Pestre készülő Kádár-kormánnyal szemben ebben is az utolsó Nagy Imre-kormányt ismerte el törvényesnek. Az ország politikai berendezkedését „a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia” keretei között képzelte el. Gazdasági téren tág teret engedett volna a „szabad vállalkozásnak”, és a „magántulajdon szabadságának”, miközben a bányákat, bankokat és a nehézipart állami kézben tartotta volna. Az egyéb ipari vállalatokban nagy szerepet szánt az önigazgatásnak, és a „munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonnak”. A szovjet biztonsági érdekekre ugyan tekintettel, de a kibontakozás elengedhetetlen feltételének tekintette a szovjet csapatok kivonását is.[4]

     Zsebében fogalmazványával november 6-án, tehát egy nappal Kádárék megérkezése előtt, Bibó István kisétált az épületből, és előbb apósáéknál, majd december elejétől saját otthonában folytatta munkáját.  Közben nyilatkozata és tervezete itthon és külföldön is terjedni kezdett. A szomorú valósággal megbékélni nem tudók másolták, sokszorosították őket, és plakátként a falakra ragasztották és a fák törzsére tűzték. November 14-ei alakuló ülésén a Nagybudapesti Központi Munkástanács Bibó kibontakozási tervezetét fogadta el programjaként. Ha a forradalom első napjaiban a közbizalom érezhetően a reformkommunista Nagy Imre felé fordult, a forradalom leverését követő napokban és hetekben Bibó István fejezte ki a közhangulatot. Az állítólag maga által javasolt szimbolikus sírfelirata, miszerint „élt három évet, 1945-től-1948-ig”, tehát korrekcióra szorul. A forradalom leverése és 1957. május 23-ai letartóztatása közötti időben Bibó István ismét élt, politikai értelemben is. A parasztpárti vezetőkkel és Tildy Zoltánnal, Göncz Árpáddal és Antall Józseffel való kapcsolattartás mellett januárban kezdte fogalmazni harmadik történelmi jelentőségű állásfoglalását, a Magyarország helyzete és a világhelyzet című emlékiratát, ami már csak letartóztatása után jelent meg az osztrák Die Presse-ben, majd más nyugati lapokban is. Írásának, amely az előző kettőnél lényegesen hosszabban és összetettebben elemezte a magyar helyzetet, két kulcsszava volt: a botrány és a reménység. A botrány a pillanatnyi helyzetre vonatkozott, a reménység a jövőre. A botrány adottság volt, melyet a kiúttalanság szinonimájaként használt, a reménység – ahogy írta -- „megvalósítható vagy elpuskázható lehetőség”. Ahhoz, hogy előbbi, s ne az utóbbi valósuljon meg, Bibó a nyugati világot, a Szovjetuniót, a „harmadik út erőit” és a magyar népet is tanácsokkal látta el. Egyikük sem hallgatott rá. A Nyugat beletörődött a „botrányba”, a Szovjetunió ragaszkodott Magyarország alávetettségéhez, a „harmadik út” keveset nyomot a latba, a magyar nép pedig alkalmazkodott a megváltoztathatatlanhoz.[5]

     Bibó István politikai kiállása és morális tartása, amely a börtönéveket követő kádári konszolidáció időszakában éppúgy megmutatkozott, mint 1956. november 4-én és a forradalom leverése utáni hetekben, azonban mégsem volt hiábavaló. Az 1980-as évek második felében, amikor a reménység sugarai végre feltűntek a szovjet blokk égboltján, Bibó István olyan példaképpé magasodott, akinek a nevét – szinte egyedüliként -- minden új demokratikus tömörülés a zászlójára írhatta. És akkor oda is írta. Az MDF is, az SZDSZ is és a Fidesz is. E három párt közül az első kettő ma már nem létezik. A harmadik viszont, amelynek alapító atyái annak idején kibocsátó közegüket, a Jogász Szakkollégiumot is Bibó Istvánról nevezték el, igen. Szomorú, hogy közülük senki sem áll most itt. Bízom benne, hogy eljön az idő, amikor Bibó István emléke előtt nemcsak egy maroknyi értelmiségi, hanem a Magyar Köztársaság elnöke és miniszterelnöke is tisztelegni fog.

---

[1] Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Bp., 2001, Kossuth Kiadó, 399-400.

[2] Rainer M. János: Nagy Imre 1953-1958. Politikai életrajz II. Bp., 1999, 1956-os Intézet, 330-336.

[3] A dokumentumot számos kötet közli. Pl. Bibó István Összegyűjtött Munkái. 3. köt. Sajtó alá rend. Kemény István és Sárközi Mátyás. Bern, 1983, EPSZ, 879- 880.

[4] Uo. 881-884.

[5]  Uo. 885-899. Vö. Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Debrecen, 1989, Magyar Krónika, 143-159.

 

Krausz Tamás: Auschwitz – 70

Krausz Tamás

Auschwitz – 70

                                          A felszabadulás üzenetei

 

Krausz Tamás történész,
 Oroszország-szakértő, egyetemi tanár, politikus.

A holokauszt nagy interpretátorai - Hannah Arendtől Primo Levin és a Frankfurti Iskola képviselőin át a szociológus Norbert Eliasig vagy a legjobb mai történetírókig – mind értelmezték és ábrázolták a holokauszt egyediségét és világtörténelmi beágyazottságát, mélységes mély történelmi forrásait. Noha a fogalmi viták már az elnevezéssel elkezdődtek, éppen ezen érdemes a legkevésbé polemizálni. Az Auschwitz szó valamikor az 1970-es években azt a jelenséget ölelte fel, amelyet ma a holokauszt vagy a shoa szavak szimbolizálnak: az európai zsidóság teljes kiirtását. Messze nem mindenki érti meg, hogy a holokauszt a maga gyakorlati értelmében mint gyakorlati projekt a Szovjetunió megtámadásával vette kezdetét. Olykor még a legjobb elemzők is homályban hagyják, hogy a hatmillió legyilkolt zsidó mintegy felét, kb. 2,7 millió embert mint szovjet állampolgárt semmisítették meg a Szovjetunió különböző vidékein, többnyire elfogásuk helyszínein vagy ahhoz közeli erdőségekben, faluszéleken, a vasút mentén, gödrös, szakadékos, vízmosásos területeken, nem ritkán a sztyeppén.  Noha a zsidók kiirtását újabban oroszul is sokfelé a holokauszt („égő áldozat”) kifejezéssel írják le, eredetileg a „katasztrófa” szóval jelölték (sokan még ma is így jelölik).

Bármiképp is válaszoljuk meg a „hogyan nevezzük?” kérdését, a szovjet zsidók is „zsidó halált” haltak. Noha az Endlösung a Szovjetunió ellen folytatott megsemmisítő rablóháború gyakorlati kontextusába illeszkedett, a zsidók nem csak a „kommunizmust” testesítették meg. Talán közismert, hogy a nácik propagandájukban és általában politikai gyakorlatukban mind Nyugaton, mind Keleten a zsidókat egyidejűleg a „nyugati plutokrácia” (értsd a nyugati nagyhatalmakat, illetve „fináncoligarchiájukat”) és a „keleti bolsevizmus” (értsd a marxizmus és a Szovjetunió, egyszóval a „kommunizmus”) hordozóinak tekintették. E tekintetben klasszikus dokumentum a Der ewige Jude című hírhedett és jól megcsinált náci propagandakiadvány. Úgy tűnt, elég megölni az összes zsidót és a náci ügy (a világ fölötti uralom és a szovjet területeken kijelölt Lebensraum, „élettér” megszerzése) máris diadalra jut. Mint tudjuk, a valóságban a dolgok másképpen alakultak: a zsidók tényleg csak bűnbakok voltak, hiszen őket kiirtották, ám a náci ügy 70 évvel ezelőtt mégis csak zátonyra futott. A nácizmusnak vagy valamely válfajának mai reneszánsza sokfelé, így Magyarországon is, szintén a szokásos antiszemita burokban jelentkezik, mondjuk mint harc „a plutokrácia, a  judeo-bolsevista világösszeesküvés ellen”, amit megspékelnek az „idegenekkel” szembeni, általában vett rasszista kirekesztéssel a munkaerőpiac (és persze a tőkepiac!) átrendezése érdekében. A cél ismét csak egy terrorista, népirtó rezsim, amely a szabad rablás, a kérlelhetetlen vagyonszerzés biztosítéka, a „nemzeti” magántulajdonos rendszer védelme, egy vele szemben lehetséges szocialista alternatíva elhárítása. Az „antiglobalista” rasszista vágyálom csak ennek a gyakorlati célnak az ideológiai megjelenítése.    

Auschwitz, a zsidók kiirtása tehát miként a múltban, úgy a jelenben is egyetemes üzenetet hordozott és hordoz: egyfelől a (német) nagytőke korlátozatlan profitéhségét, egyáltalán az üzlet és a profit korlátozatlan nemzeti szabadságát reprezentálta, másfelől a félelemtől, a lesüllyedés rémétől megbokrosodott kisember lázadását a „nagytőke” és a „kommunizmus” ellen. Ezt a gyűlölködő pszichológiát, ezt a korlátozatlan nacionalizmust, amit ők nemzeti érzésnek nevezt(n)ek, a nácizmus táborába beleszédült emberek a munkaerőpiacon az osztálysorsosaikkal szemben, az ő kirekesztésük érdekében használt(j)ák fel. A mai antiszemita, antiroma, antimohamedán,  antikeresztény  stb. etnikai és/vagy vallásháborús téboly – felvértezve a  „civilizációk harca” ostoba elméletével - kiszorítja a racionális gondolkodást, a társadalmi és osztályszempontot, a szociális megfontolás, a közösségi szolidaritás maradványait is. Auschwitz pozitív üzenete az emberiség számára nem a nemzeti hitvallás mítosza, hanem a társadalmi egyenlőség  követelményeiből származó hitvallás. Auschwitz nem ama különös istenek ellen szól, akit az emberek a jóval ruháznak fel, hanem azon egyetlen elidegenedett, általános, nagyon is materiális és intézményesített isten ellen, amely egy nép kiirtását szenvtelenül végignézte.

                                                        .-.-.-.-.-.-.-.

A félrevezetetteknek, a szellemi hátrányos helyzetűeknek van szükségük Magyarországon is arra, hogy ne tegyenek különbséget a náci Németország és a Szovjetunió, a nácizmus és a „kommunizmus” között, noha tudhatnák, ahogyan Eörsi István egyszer megfogalmazta, hogy a kommunizmus humanista gondolatkörből fakad (Iszaak Babel után szabadon): „a jó emberek Internacionáléja”. Ám „Magyarországon nem kezdhető egy fejtegetés azzal, hogy a velejéig embertelen nácizmussal ellentétben a kommunizmus eszménye az európai humanizmus és felvilágosodás gyümölcse, mely a kritikai szellem és a racionalizmus gondolati alapállásából próbál rendszert építeni magának. Az egyenlőség ősi vágya és a kizsákmányolásmentes társadalom akarása olyan érték, amely még megvalósulatlanul, sőt megvalósíthatatlanul is magas erkölcsi mércét állít azok elé, akik e célok szolgálatába szegődtek, de erre nálunk nemcsak a közvélemény jobboldali beállítottságú része, hanem az egyenlőtlenségen alapuló világrenddel megbékélt liberalizmus bölcsei is legyintenek. Nálunk a kommunizmust még komolyan veendő, konzervatív beidegzettségű tudósok és a neoliberalizmus tanult tökfejei is a Gulaggal azonosítják… A Gulagnak nincs több köze a kommunista ideálokhoz, mint a több ezer embert máglyahalálra ítélő Torquemada főinkvizítornak az evangéliumok Krisztusához, Auschwitz viszont a náci fajelmélet következetes gyakorlati megvalósulása. Ezt azonban a hazai jobboldallal nem lehet megértetni…a két eszménynek és követőiknek puszta összehasonlítása is világtörténelmi méretű rágalom.” / E. I.: MEGPRÓBÁLOK UDVARIAS LENNI.  ÉS XLIX. évfolyam 33. szám, 2005. augusztus 19./ 

A „náci-szovjet azonosság” demagóg tézise, amely meggyalázza még a kiirtott zsidók emlékét is, igen különböző politikai erőket köt össze, ez magyarázza fennmaradásának szilárd alapjait. De őszintén szólva régen túl vagyunk már az elméleti-ideológiai viták lehetőségén, hiszen nincsen annál terméketlenebb, egyszersmind  erkölcstelenebb dolog, mint  a hóhér és az áldozat felcserélhetőségének manipulatív és hazug sugalmazása. Már a puszta tények  elfogadása is előbbre vinne bennünket.  Aron Snejer, Puskin-díjas lett-izraeli történész és költő mondta az alábbiakat Budapesten, az ELTE-n a múlt év májusában egy konferencián, amely az antiszemitizmus történelmi formáit elemezte: 

„A nagy honvédő háború során a Vörös Hadsereg soraiban a fronton több mint 430 ezer zsidó harcolt. 27 százalékuk önkéntesként ment ki a frontra. A Szovjetunió népei között ők képviselték a legmagasabb arányt. Beleértve a hadifoglyokat, több mint 138 ezer zsidó vöröskatona halt meg a háborúban. A Vörös Hadseregben nem kevesebb, mint 32 ezer zsidó szolgált tiszti rangban, a háború idején pedig 132 zsidó érte el a tábornoki rangot. A világ egyetlen másik országának hadseregében sem volt annyi zsidó származású tiszt és tábornok a II. világháború idején, mint a Vörös Hadseregben.” Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus jelenségei természetesen a Vörös Hadsereg katonái között is megnyilvánultak, amit a náci propaganda maga is felerősített és fel is használt, a zsidó harcosok tekintélye a háború folyamán mégis megnövekedett.  Mindez kifejeződött a zsidó szovjet katonák tömeges kitüntetésében is. 141 zsidó nemzetiségű vöröskatona, tiszt és tábornok kapta meg a legmagasabb kitüntetést, a Szovjetunió Hőse aranymedált. 

A paktum, a szovjet-német megnemtámadási szerződés (1939. aug. 23.) következtében a szovjet területek „újraegyesítésével”, annektálásával (Nyugat-Ukrajna, Baltikum, Besszarábia) a közel hárommillió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgárhoz hozzáadódott körülbelül még kétmillió zsidó vallású (nemzetiségű, származású) ember. 1941. június 22-től, a Szovjetunió megtámadásától és a holokauszt kezdetétől mintegy 14-15 millió szovjet állampolgárt evakuáltak az el nem foglalt területekre, illetve soroztak be a hadseregbe, vagy sokan el is menekültek. Az evakuáltak között mintegy egymillióra tehető a zsidó nemzetiségű szovjet polgárok száma.  Végülis német megszállás alatt maradt közel hárommillió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár, akiknek 95 %-át kiirtották, vagyis a hatmillió zsidó áldozat fele szovjet állampolgár volt. Az auschwitzi harang értük is szól…A holokauszt  maga is része egy nagyobb, egy átfogóbb népirtásnak, amely a Szovjetunió népei ellen irányult, mindenekelőtt a „szovjet aktivisták”, a kommunisták, az oroszok, egyáltalán a szlávok, a cigányok, az antifasiszta ellenállók, a partizánok, a melegek, a szellemi fogyatékosok ellen… Ezek mind egy kicsit zsidók is voltak, a zsidók mind egy kicsit ők is voltak…

                                               .-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

        Persze, a holokauszt elválaszthatatlan magától az európai fejlődés évszázadaitól, Auschwitz nemcsak a modern kapitalizmus terméke, hanem – igaz, közvetítésekkel - „premodern” vallási és gazdasági érdekharcok következménye is.  Valaminő, talán csak távoli összefüggés létezik – de létezik! - a vallási gyűlölködés és kirekesztés, a nagyhatalmi kivételesség, a fajelmélet, valamint ama tény között, hogy a meggyilkolt zsidók szájából kitépett aranyfogak a svájci bankokban landoltak. Tehát azt, hogy milyen  társadalmi rendszereket lehet azonosítani vagy rokonítani egymással, olyan, az aranynál keményebb tények határozzák meg, mint éppen Auschwitz felszabadításának tényei.

Több mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy 1945. január 27-én, 70 évvel ezelőtt a Vörös Hadsereg katonái szabadították fel Auschwitzot. Az I. Ukrán Front 59. és 60. hadseregének egységei a IV. Ukrán Front 38. hadseregének egységeivel együttműködve foglalták el egy szélesebb hadművelet keretei között a haláltábort és csatolt részeit. Ezt a napot az ENSZ a holokauszt áldozatainak emléknapjaként határozta meg, talán (akarva-akaratlanul) arra is emlékeztetve, hogy Izrael Állam is tulajdonképpen a holokausztból nőtt ki. Az ENSZ szovjet kezdeményezésre és amerikai támogatással hozta létre a zsidók „nemzeti otthonát”.  Bonyolult döntés, bonyolult következményekkel. Izrael az emberiség lelkifurdalásának terméke is, de erről a szovjet katonáknak, még a tábornokoknak sem lehetett tudomásuk 1945-ben. Vajon tudják-e az izraeli gyerekek, hogy az I. Ukrán Front parancsnoka, a Szovjetunió marsallja, a Szovjetunió hőse-cím kitüntetettje, Ivan Sztyepanovics Konyev (1897-1973) és a IV. Ukrán Front parancsnoka, Vaszilij Jakovlevics Petrenko vezérőrnagy, a Szovjetunió hőse kitüntetettje (1912-2003) voltak?  Petrenko, az akkoriban legfiatalabb szovjet tábornok egész életében nem tudott szabadulni az auschwitzi táborban megtapasztalt szörnyűségek emlékétől. Pedig akkor még ő sem tudta, hogy a koncentrációs tábort gondos kezek formálták meg hosszú évek során kitartó munkával. És hasonló alapossággal igyekezett az SS eltüntetni a náci rezsim rémséges uralmának auschwitzi nyomait.

 A haláltábor terveit már 1939 novemberében bemutatták, amiről az SS biztonsági szolgálatának beszámolója tanúskodik. 1940. április 27-én rendelte el Himmler SS Reichsführer a koncentrációs láger felépítését Auschwitzban. 1940 júniusában jelentek meg az első foglyok. 1941 márciusában ugyancsak Himmler adott parancsot arra, hogy bővítsék ki a tábort 30 ezer férőhelyesre és nem messze Auschwitztól Bzezinka falunál, németül Birkenaunál építsenek egy 100 000 fő fogvatartására alkalmas fogolytábort. Az ún. komisszárparancsnak megfelelően 1941 júliusában semmisítették meg az első szovjet hadifoglyokat, akik a Vörös Hadsereg parancsnokaiból és politikai biztosaiból kerültek ki. 1941 augusztusában utasította Himmler a tábor parancsnokát, Rudolf  Hösst, hogy készítse elő a tábort az európai zsidóság megsemmisítésére. És szeptember 3-án meg is történt az első kísérlet emberek tömeges megsemmisítésére a ciklon B gázzal a gázkamra első modelljében, a XI-es blokkban. E kísérlet keretében halt meg 600 szovjet hadifogoly és 250 lengyel rab. Október 6-án érkezett meg Auschwitzba a 308-as számú hadifogolytáborból az a 2000 szovjet hadifogoly, akik az új tábort, Auschwitz II-t, Birkenaut felépítették. A hónap folyamán őket követte hamarosan még kb. 10 ezer szovjet hadifogoly. A zsidók tömeges megsemmisítése Birkenau gázkamráiban 1942 januárjában kezdődött. A tömegmészárlás kibővítése céljából Birkenauban 1942 júliusában újabb bővítési munkálatokat folytattak. Himmler ekkoriban hosszabb időre másodszor is Auschwitzba látogatott, hogy felügyelje a „nagyszabású” munkálatokat. 1943 tavaszán (március-június) állították munkába a 2., 3., 4. és 5. gázkamrát. Októberre Auschwitz II foglyai felépítették a Buna-Werke leányvállalatának tőszomszédságában Auschwitz III-t.

1943-ban kezdődtek meg kiterjedt formában az ún. orvosi kísérletek élő embereken, zsidókon és cigányokon Carl Clauberg és Josef Mengele irányítása alatt. Amikor Himmler 1944 tavaszán harmadszor is Auschwitzba látogatott, parancsot adott a munkaképesek kiválogatása után az összes cigány elpusztítására. Majd 1944 májusában megkezdődik a legtömegesebb népirtás, a vidéki magyar zsidóság százezreinek elpusztítása. 1944 augusztusában az Auschwitz-Birkenau halálkombinát a náci birodalom legnagyobb koncentrációs táborává válik a maga 130 ezer foglyával, miközben naponta 3-6 ezer embert gázosítanak el. Október 6-án történt a Sonderkommandó lázadása Auschwitz II-ben, amely a IV. krematórium lerombolásával végződött. Majd a Vörös Hadsereg közeledtére Himmler novemberben leromboltatta a gázkamrákat és krematóriumokat. Decemberben a menekülő nácik foglyok tömegeit hajtották el („halálmenet”) a birodalom belsejébe. A szovjet hadsereg felszabadító csapatai néhány ezer végsőkig kimerült embert, köztük jelentősebb számban gyermekeket találtak a tábor területén. A történészek máig polemizálnak az áldozatok számáról, hiszen a megöltek névsorát senki sem regisztrálta. Napjainkban egyfajta konszenzus körvonalazódik, miszerint összesen kb. maximum 1 600 000 embert gyilkoltak le Auschwitzban, nagy többségükben, több mint 1 000 000 zsidót, mintegy 140 000 lengyelt, oroszok tízezreit és több mint 21 000 cigányt, különböző nemzetiségű, különböző meggyőződésű ártatlan, békés embereket.

         Tudtommal még pontosan senki nem számolta ki, hogy a mintegy másfél millió auschwitzi halott végső soron mennyi profitot hozott a konyhára és a tőke ottani felhalmozódása milyen szerepet játszott a későbbi haszonszerzés szempontjából, hiszen csak pénzzel lehet pénzt csinálni. Pedig ez is hozzátartozna a holokauszt pontosabb megértéséhez és értelmezéséhez.

                                                        .-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

A győzelem 70. évfordulójához közeledve semmiképpen se maradjon homályban, hogy a náci Németország nem egyedül hajtotta végre, nem is hajthatta volna végre egyedül a Szovjetunió és Európa területein a történelmileg példátlan népirtást, amelynek összességében sok-sok millió békés ember esett áldozatul. A népirtásban mások között részt vállaltak a náci Németországgal (beleértve természetesen Ausztriát is!) szövetséges Horthy-Magyarország és a Román Királyság megszálló csapatai, az olasz hadsereg, az ukrán policájok, a banderisták, az ún. Ukrán Felkelő Hadsereg, finn, lett, litván náci büntető osztagosok.  Vagyis a népirtást, benne a holokausztot egyedül a nácik nyilvánvalóan nem tudták volna végrehajtani.

A humanista emlékezet megőrzi a szovjet és lengyel, jugoszláv és olasz,  cseh és szlovák, francia és görög  partizánok és ellenállók tetteit.  Amikor a nácizmus fölötti győzelem 70. évfordulóján elgondolkodunk Európa felszabadításán, eszünkbe kell jusson a Vörös Hadsereg történelmi teljesítménye. De az is eszünkbe kell jusson, hogy a Szovjetunió már nem létezik. Olyan történelmi tényekről van szó, amelyek semmiképpen nem relativizálhatók, hacsak nem akarunk utat nyitni a nácizmus és a vele szövetséges népirtó erők rehabilitációja előtt, ami bizony a mi régiónkban sokfelé, sőt saját hazánkban is már hosszabb ideje folyamatban van. A Szovjetunió ugyan már régen nem létezik, a fasizmus, a nácizmus, ha nem is szilárd hatalomként, de átfestett, részben átöltözött alakváltozataiban ismét kopogtat Európa és nemcsak Európa képzeletbeli ajtaján. Nem jól látom, hogy a mészárszékek már folyamatosan készülődnek, sőt részben már üzemelnek? Igaz, még nem a náci üzemmódban.

---

Közlés a szerző engedélyével: "Barátaim, írtam egy „ünnepi” megemlékező cikkecskét személyes indíttatásból, amely nem illik semmilyen mainstream újságba – több szempontból sem. Ezért ez úton szétküldöm. Aki fel tudja vagy akarja tenni valamely internetes oldalra, tegye meg, köszönöm. KT"

Goodfriend-Vida Ildikó találkozó: letiltott kabaréjelenet

Cenzúra Magyarországon 2014-ben!

Viharos gyorsasággal terjed a Facebookon az a hangfelvétel, amelyen a Magyar Rádió szilveszteri kabaréjába szánt jelenet hallható és amely egy elképzelt André Goodfriend-Vida Ildikó találkozót dolgoz fel. A jelenetet még felvenni sem engedték a közrádióban! Ezért készült el az amatőr felvétel közönség nélkül - így is eléggé élvezetes :)

Minderről a szerző, Varga Ferenc József humorista számolt be a Facebookon, ahol közzé is tette a jelenetet, ezzel a kommentárral:

Előzetes a Szilveszteri Rádiókabaréból... illetve nem! Ezt a jelenetet ugyanis felvenni sem engedték – tudjuk, milyen okokból. Mindenki retteg, félti az állását, egyedül én vagyok olyan hülye, hogy vicces, politikai vonatkozású számokat írok. És hogy ne menjen kárba, megkértem Vida Péter és Aradi Tibor barátaimat, vonuljunk félre, és olvassuk össze a jelenetet, ami André Goodfriend a NAV-nál tett látogatását örökíti meg. Közönség nélküli, telefonos rögzítés, de talán sokakhoz eljut. Ha tetszett, lehet "thumbolni" (=lájk) meg osztogatni.

A képre kattintva a hangfelvétel elindul:

André Goodfriend a NAV-ban találkozik az USÁ-ból korrupciógyanú miatt kitiltott Vida Ildikóval - kabaréjelenet

Cenzúra - Sajtószabadság - Orbán-rezsim - A rádiókabaréból kitiltott jelenet: André Goodfriend és Vida Ildikó elképzelt találkozása a NAV-nál. Varga Ferenc József humorista jelenete,Vida Péter, Aradi Tibor közreműködésével

Radnóti Sándor: Az erő mítosza

Radnóti Sándor mai bejegyzése Facebook-oldalán:

„Kérdeztek - válaszoltam. NEM jelent meg a mai Népszabadságban.
A kérdések ezek voltak:
1. Meglett a Fidesz Achillesz-sarka? Ha nem, mi lehet az, ha valami egyáltalán. Ha igen: Miért pont az internet?
2. Van-e, amivel szemben Orbán Viktor is gyöngének mutatkozhat? Mi az, ha van? Változik-e attól valami, és mi?

S azért nem jelent meg, mert az első bekezdésben a Népszabadságot is kritizáltam. Ha egy kétszeresen - az első és a harmadik oldalon - megismételt vastag főcím ilyeneket tartalmaz: Orbán a Deutsche Telecom rosszallása miatt visszakozott, akkor pontosan értjük, hogy mi miatt nem visszakozott. Nem valami konteó jár a fejemben (a cikk, amelyről beszélek, beltartalmában foglalkozott a tüntetéssel is), hanem a percepció változása, az erő mítosza, amely ellenfeleire is hat. Orbánnak és a Deutsche Telecom Ag.-nak van ereje, ők méltó ellenfelek, de a szerkesztők nem tudják elképzelni, hogy egy tömegtüntetésnek, a fölkelt népnek is lehet ereje, és - mint én gondolom - döntő szerepe lehetett a hatalom visszakozásában. És akkor lássuk a válaszomat.

AZ ERŐ MÍTOSZA

1. A Népszabadság nagy erővel sugalmazza az internet-adó elleni tüntetések jelentéktelenségét. Hétfői számának első és harmadik oldalán is vastag címbetűkkel közli, hogy Orbán Viktor valójában német nyomásra deferált, ergo a tömegtüntetéseknek alárendelt szerepük volt ebben. Téved. Téved a helyzet megítélésében és beállításában.

Két – egymástól talán független – esemény, az amerikai kitiltás kiteregetése és az internetadó bejelentése egymásba kapaszkodva váratlan hatást keltett. Három nap alatt kétszer mozdult meg egy tömeg, amely növekedett, és vidéken is megjelentek párhuzamos jelenségek. Sikerült érzékeny idegeket eltalálni (korrupció és igazságtalan adó); most a propagandisztikus felnagyítás, az egyszerű jelszó igénye öt év óta először dolgozott a regnáló hatalom ellen (ld. például a hoaxot a facebookon: békemenet az internetadóért). Nem a föld rabjai, hanem a potens középosztály mozdult meg (nem éhséglázadás, hanem látványos okostelefon-villogtatás), rengeteg fiatal, akit talán most először ért el valami húsba vágó dolog a politika részéről, amelyet nem lehetett minimalizálni (csak szőröstül-bőröstül feladni), s amely előbbre valónak tűnt e tömeg számára, mint apolitikus, fideszes, szocialista, jobbikos és egyéb ideológiai érzülete. Egy konkrét dologról van szó, amelyet lehet a szabadság, lehet az egyenlőség, s persze főképp lehet a saját, közvetlen érdek szempontjából értelmezni, s minden irányból az ügy a politika felé mutat (ellentétben a Milla és Bajnai rokonszenves, kifejezetten antipolitikai fellépésével, amely abban a pillanatban pukkadt ki, amikor – szükségképp – politikai formát kellett kapnia). Az internet-adó ellen föllépő tömeg tévedhetetlen biztonsággal talált rá a releváns politikai jelszóra: „Orbán, takarodj!”

2. Orbán Viktor ereje éppen olyan mítosz hívei körében, mint ellenfelei vágykörében vélelmezett, újra és újra felröppenő, „biztos forrásokon” alapuló pszichiátriai betegsége. (Hasonló klinikalizálási törekvések Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban is fölmerültek, az ellenkező oldalon.) Persze, az előbbi – mármint az erő – attól van, ha hisznek benne. Az kétségtelen, hogy rendkívüli hatalomkoncentrációt hajtott végre, előbb pártjában, utóbb az országban, de hát minden szimpla diktátor – definíció szerint – ezt teszi. (Az is a mítoszok közé tartozik, hogy mindig is az a gátlástalan, erőszakos és képmutató törtető lett volna, akinek ma ismerjük: Hősök terei beszéde a nap követelménye volt, első parlamenti éveiben kiváló liberális ellenzéki politikus volt.)

Kétségtelen, hogy retteg a „férfiatlan” „gyöngeségtől”. Ennek legátlátszóbb példája a Schmitt-ügy volt, amelyben, ha valamiben, igazán ártatlan volt. A köztársaság elnöki székébe egy fejbólintó Jánost, egy tökfilkót ültetett, ám azt nem tudhatta, hogy ennek a „fess embernek” (copyright az agg horthysta úriember, Boross Péter) a doktori disszertációját szerzője összeollózta. (Mint ahogy – fölteszem – Schmitt Pál sem tudta ezt, amikor megvásárolta.) S ahelyett, hogy azonnal elengedte volna a kezét, következett a majd’ két hónapos vergődés, s annak végén, lemondásakor Schmitt parlamenti megdicsőülése, a Kövér László házelnök által vezényelt gyűlölethullámmal az ellenzék irányába. Szürreális, irracionális esemény-lánc.

Az internetadó ügyében való meghátrálása közvetlen munkatársai – vulgo szolgái – tükrében mutatja erejének természetét. E különböző képességű emberek közül nyilván voltak, akik felismerték a törvénytervezet abszurditását és a spontán tiltakozás számukra veszedelmes voltát. De jobban féltek kitáncolni, a demokratikus körülmények között minden politikus számára lehetséges fenntartásaikat, kételyeiket, vagy csak tartózkodásukat hangoztatni, mintsem nevetségessé válni. Addig képviselték teljes mellel a vonalat, amíg a főnök totális hátraarcot nem csinált. Nyilván tudják, miért: ha ugyanazt csak egy perccel korábban megpendítik, az maga az árulás.

Ez a jelenség azonban nemcsak komikus, nemcsak gusztustalan, hanem félelmetes is, noha nem több, mint minden diktatúra banális félelmetessége. A független információkhoz, véleményekhez nem jutható diktátor magánya ez, aki minden lépésében saját „zseniális” politikai érzékére van utalva – egy törvénytervezet visszavonásától az egyetemi kancellárok kinevezéséig. E politikai érzék most, az egyébként helyeslendő és indokolt meghátrálás után máris újra sűrű nyelvcsapások tárgya lett – van, aki egyenesen a demokrácia működésének jelét látja benne –, de azt a kérdést nem teszik föl, hogy miként, a hatalmi szó ellenőrizetlenségének és kritikátlanságának milyen láncolatán keresztül jöhetett létre ez az egyszerre amorális és inkompetens törvényjavaslat."

Közlés a szerző hozzájárulásával

Magyar állampolgárokat tiltott ki az USA

Hat magyart tiltottak ki az Amerikai Egyesült államokból

 Újabb sajtótájékoztatót tartott október 20-án délután az amerikai nagykövetség, amelyen az Index tudósítása szerint elhangzott, hogy hat magyart, köztük köztisztviselő(ke)t, tiltottak ki az USÁ-ból. A döntés végleges is lehet, az érintettek ugyanis nem tettek fel kérdéseket a következményekről. A konkrét nevek továbbra sem nyilvánosak, bár bizonyos belső körökből kiszivárgott értesülések már közszájon forognak. Az MTI tudósítása szerint az amerikai ügyvivő hangsúlyozta: jelenleg 6 érintettről van szó, de ez a szám változhat, és mind a hatan a kormány alkalmazottai vagy kapcsolatban állnak a kormánnyal. A 444.hu tudósítása szerint a korrupciós ügyek kapcsán az ügyvivő tegnap után ismét példaként említette a trafikpályázatokat, ahol szerinte számos észrevétel máig kivizsgálatlan maradt.

André Goodfriend, a nagykövetség ügyvivője újra elmondta az Index beszámolója szerint, hogy először október 6-án, majd 13-án, ezt követően pedig 17-én tájékoztatták a külügyi tárca államtitkárát, illetve Szijjártó Péter tárcavezetőt a kitiltás tényéről, de a neveket és a konkrét okokat egyik alkalommal sem árulták el. Azért tájékoztatták a külügyet, mert állami köztisztviselőkről is szó van a listán.

Az önkormányzati választások másnapján létrejött találkozót Szijjártó Péter kezdeményezte, és az amerikaiak azért nem árulnak el konkrét okokat, mert a magyar kormánytól konkrét lépéseket várnak el, és egyébként is, a magyar félnek rendelkezésre állnak a vonatkozó információk. Az amerikaiak a vonatkozó törvények miatt nem hozzák nyilvánosságra a listát a kitiltottakról, de mivel a két ország között vízummentesség van, ezért szóltak az érintetteknek előre, hogy nehogy a repülőn ülve tudják meg: nem léphetnek majd be az USA területére.

A kitiltási botrány alapjaiban rendítheti meg a Magyarország iránti, már megtépázott, de még töretlen szövetségesi bizalmat. Bennfentes értesülések szerint egyes kormánykörökben pánikhangulat uralkodott el - de ezt kifelé jól leplezik, illetve a szokásos egyrészt ellentámadó, másrészt mismásoló kommunikációval palástolják.

Orbán tusványosi beszéde

 A liberális demokrácia halálára

 - részletek -

A fenti címmel Orbán Viktor nagy feltűnés keltő beszédét elemző terjedelmes tanulmány, eszmefuttatás, pulicisztika jelent meg X. Y. tollából a Kitekintő.Hu oldalán; ebből idézünk:

Orbán Viktor nagyívű tusványosi beszédében eltemette a liberális demokráciát, és – gazdasági sikereikre hivatkozva – a liberalizmussal semmiképpen, és demokráciával is csak legfeljebb részben vádolható Szingapúrt, Kínát, Indiát, Oroszországot és Törökországot nevezte meg követendő példaként. Mivel a valóság – a lehetőségekhez mérten – tényszerű értelmezése ősi konzervatív erény, ezért úgy gondoltuk, hogy esetleg érdemes lenne ezeket az elképzeléseket a valóság tágabb értelembe vett rendszerébe helyezni, és mintegy objektívan elemezni. Ezen írásban erre teszünk kísérletet, úgynevezett adatokra hivatkozva

>>> a teljes írás >> itt jelent meg - alább csak részletek

Hogy a mindig megbízható Magyar Távirati Irodát idézzük, Orbán Viktor a következőket mondta Tusványoson:

•     Az új magyar államszerveződés alapja egy munkaalapú állam, amely nem liberális természetű
•     A liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel szakítani kell
•     Ma a világ azokat a rendszereket próbálja megérteni, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, talán nem is demokráciák, és mégis sikeresek, az elemzések sztárjai pedig Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország
•     Megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világ-versenyfutásban

Jól látható, hogy a beszédben visszaköszönnek a miniszterelnök által már korábban is hangoztatott preferenciák és elvek, úgy mint versenyképesség, munka, a Nyugat (relatív) hanyatlása, stb. Végső soron az idei beszéd szépen illeszkedik az elmúlt négy év tusványosi miniszterelnöki kinyilatkoztatásaiba, miszerint a nyugati típusú kapitalizmus válságban van; a fogyasztói társadalomnak vége; az Egyesült Államok hanyatlóban van; az erős politikai vezetéssel rendelkező nemzetek a sikeresek; az új világrendet az olyan államok fogják alakítani, mint Kína és India. Tehát a miniszterelnök alapvetően úgy gondolja, hogy a nyugati világ, és ezzel együtt a nyugati típusú politikai–társadalmi berendezkedés megbukott, és ehelyett a feltörekvő, és korántsem liberális és demokratikus államok mutatnak példát a jövőre nézve Magyarország számára.

Tényleg igaza van-e a miniszterelnöknek, elbuktak-e a liberális demokráciák, megkérdőjeleződött-e a nyugati típusú politikai berendezkedés versenyképessége, és ezáltal létjogosultsága?

Ennek megválaszolására először is nem árt definiálni, hogy mi az a liberális demokrácia. Ehhez az Oxford Dictionary-t hívtuk segítségül, ami a következőt írja: a liberális demokrácia „a képviseleti kormányzás olyan demokratikus rendszere, amelyben az egyén jogait és a polgári szabadságokat biztosítják és védelmezik, és a politikai hatalom gyakorlását a joguralom korlátozza”. Ez eddig már önmagában is eléggé borzasztóan hangzik, de ezen felül nem árt megjegyezni, hogy a hübrisz mély mocsarában fetrengő nyugati értelmiség nem átallott rengeteg olyan könyvet és tanulmányt kiavászkodni magából, amelyek ezen rendszer legalábbis funkcionális felsőbbrendűségét hirdetik más politikai berendezkedésekkel szemben, egyebek mellett olyan absztrakt dolgokra hivatkozva, mint a jobb informáltság, a joguralom áldásos gazdasági hatásai, a társadalmi vitára és megújulásra való képesség, a diszkrimináció lebontásának a gazdasági hatékonyság terén lecsapódó pozitív hozadékai, stb. Sajnálatos, de legalább egy ilyen művet egy honfitársunk is elkövetett. (<link az eredeti szövegben)

Ugyanakkor jelen cikk tárgya nem a liberális demokrácia mibenlétének és vélt vagy valós absztrakt előnyeinek értelmezése, hanem ennek a magyar társadalom szerverzésére a miniszterelnök szerint alkalmatlan rendszernek a teljesítményalapú megítélése, mivel az orbáni érv ugyebár az, hogy a liberális demokrácia nem elég versenyképes. Ehhez pedig – a jól ismert olcsó liberális trükkel élve – adatokhoz nyúltunk. Nem bonyolítottuk túl a dolgot: egyrészt kiválasztottuk azt a 25 országot, amelyet az Economist Intelligence Unit (nyugati! piaci és piacpárti!) elemzőcég erős, teljes értékű demokráciának talált, majd összehasonlítottuk ezen országok fő fejlettségi mutatóit (azaz azt, hogy hol mennyire jó élni) az orbáni minta- és példaországokéival. A gazdasági és fejlettségi mutatókat egy szubjektív elemmel is kiegészítettük, mégpedig az elmúlt három labdarúgó világbajnokságon elért eredménnyel, mivel a fodbal látszólag stratégiai kérdés országunk vezetői számára, máskülönben miért is épülne annyi pompás stadion állami pénzen szerte szép hazánkban.




Nem túl meglepő módon a liberális demokráciák fejlettebbek, jobb életszínvonalat biztosítanak és alacsonyabb egyenlőtlenségekkel bírnak, sőt, még versenyképesebbek is, mint az orbáni példaországok. Igazából már elég régóta ismeretes, hogy igen nagy statisztikai korreláció van a liberális demokratikus állami berendezkedés és a gazdasági fejlettség között. Vélhetően ez is szerepet játszhat abban, hogy azon – egyre nagyobb tömegeket alkotó – honfitársaink, akik rendkívül önző módon úgy döntöttek, hogy más országokat gazdagítanak kezük munkájával, jellemzően Nagy-Britanniában vagy Németországban teszik ezt, ahelyett, hogy a moszkvai vagy pekingi bevándorlási hivatalban állnának tömött sorokban. (A másik lehetőség, hogy angolul és németül jobban beszélnek, mint mondjuk oroszul vagy kínaiul, bár sajnos számos felmérés arra utal, hogy honfitársaink többségének az angol is kínai.)





***

Végezetül, két dolgot kell még kiemelni a miniszterelnöki gondolatokból. Az első a munka és a liberalizmus szembeállítása, ami igen nehezen értelmezhető. Az egyik feloldása ezen furcsa gondolatnak az lehet, hogy míg a rendes kínaiak két kezükkel dolgoznak, addig a nyugati liberális társadalmak spekulálnak meg (romkocsmák híján) kávézókban merengenek. Ha így gondolja Orbán, az felettébb kétségbeejtő, mivel ez hülyeség. Munkaórákat tekintve lehet, hogy többet dolgoznak a kínaiak és indiaiak, azonban a fejlett nyugati világnak pont az a szépsége, hogy a létfenntartáshoz nem kell napi 12 órát robotolni heti hat napban, hanem egy 36-38 órás munkahéten meg lehet keresni annyit, amiből futja lakásra, kocsira, szórakozásra, nyaralásra, meg félretenni a jövőre. Ez pedig úgy lehetséges, hogy – mint arra fentebb utaltunk – a nyugati munkaerő jellemzően jóval hatékonyabb, mint a kínai. Különösen érthetetlen egyébként, hogy hogyan jön a képbe Szingapúr, ami a spekuláció világszinten egyik legnagyobb melegágya, ahol a külföldi munkaerő pénzügyi szektorba való beáramlása például úgy felnyomta a lakásárakat, hogy az egyszerű szingapúriak gyakorlatilag lyukakban élnek. Másfelől úgy is értelmezhető ez a kitétel, hogy a magyarok nem dolgoznak eleget. Ez lehet, hogy így van, de attól, hogy kihajtjuk őket közmunkára az árokpartra kapirgálni, se nekik nem lesz jobb, se a munkáltatójuknak (azaz az államnak), sem az ország egészének. A munka ugyanis nem önmagáért van, a célja az lenne, hogy értéket állítson elő. Végső soron az is munka, ha délelőtt kiások egy gödröt, délután meg betemetem, csak vajmi kevés értelme van. A kínaiak például vélhetően 1949 és 1978 között sem voltak lustábbak, mint ma, de ezzel sokra nem mentek, sőt tízmilliók éhen is haltak. Manapság sem attól élnek jobban, hogy Teng Hsziao-ping és a többi kínai vezető kiállt egy ostorral és addig ütötte őket, amíg dolgozni nem kezdtek, hanem attól, hogy Tengék behívták a külföldi tőkét, az csinált gyárat, az emberek meg megkapták a megfelelő oktatást ahhoz, hogy a gyárban hasznosak is legyenek.

A második, és ezt igen gyakran hangoztatja Orbán, a világgazdaság átrendeződésére vonatkozik. Ez egyfelől tényszerű valóság: 10-15-20 év múlva nagyon máshogy fog kinézni a világgazdaság, mint ma, és minden bizonnyal számos befolyásos, fejlődő szereplővel fog bővülni a hatalmi paletta, elsősorban Kínával, talán Brazíliával és Indiával, esetleg Indonéziával és Vietnammal, stb. Ennek vitathatatlanul hatalmas, és egyelőre elég nehezen megjósolható hatása lesz a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszerre. Ugyanakkor – anélkül, hogy valamiféle marxista vagy dependenciaelméleti fejtegetésekbe bonyolódnánk – a világgazdaság struktúrája abból a szempontból nem fog változni, hogy a csúcstechnológiákat és a legfejlettebb termelési eljárásokat birtokló országok vélhetően évtizedek múlva is ugyanazok lesznek majd, mint ma. A feltörekvő országok ugyanis nem fejlettségükkel, hanem méretükkel tűnnek ki a mezőnyből, közülük jelenleg Kína az egyetlen, amely bármiféle jelét mutatja annak, hogy – évtizedes távlatban – képes lehet a fejlett technológiák terén versenyre kelni a Nyugattal. Ebből aztán következik, hogy a fejlődéshez feltétlenül szükséges inputokat továbbra is a Nyugaton kell keresni majd. Piacok és tőke persze egyre több lesz keleten, na de ahhoz, hogy ebből hasznot húzzunk, el is kéne tudni valamit adni nekik, ráadásul úgy, hogy nem kevés – nyugati – vetélytárs fog majd próbálkozni ezen piacok kiaknázásával.

***

Tehát, röviden összefoglalva: a liberális demokráciák a világ legfejlettebb, legélhetőbb, legversenyképesebb helyei, az újonnan feltörekvő fejlődő államok pedig messze nem azért sikeresek – már amennyire azok –, mert nem liberálisak. A liberális demokrácia halálának pedig mi lehetne jobb ellenpéldája, mint az a több százezer magyar, aki az elmúlt években liberális demokráciákba vándorolt ki és el. Reméljük, őket nem zavarja az a fene nagy szabadosság a hanyatló Nyugaton, és talán megvannak anélkül, hogy – szemben mondjuk a dübörgő Kínával vagy Oroszországgal – beverjék a pofájukat, ha mást gondolnak, mint a hatalom. Magyarország jövője szempontjából pedig minden bizonnyal jobb lenne, ha a magyar viasz létrehozása helyett Orbán – vagy legalább valaki a környezetéből, aki hatással van rá – felhívna egy szingapúri fejlődésgazdaságtan professzort.

Az Orbán Viktornak nevezett kényes európai probléma

A nol.hu az alábbi cikkében ismertette a legnagyobb példányszámú, legolvasottabb észt napilap, a Postimees vezércikkét. Úgy tűnik, a Magyarországgal kapcsolatban permanens szimpátiát mutató nyelvrokonaink belátták: ez a kormány és ez a magyar miniszterelnök  nem az európai gondolat jegyében viszi egyre mélyebb konfliktusba országát.

A kényes európai probléma neve: Orbán Viktor

Az Orbán Viktornak hívott kényes európai probléma - ezzel a címmel közölt szerkesztőségi vezércikket a legnagyobb észt napilap, a Postimees. A karikatúrával megfejelt publicisztika is jelzi, hogy Tallinnban teljesen másképpen kezdenek nézni a magyar kormányra, amely a tallinni követségbezárással megsértette a többszörös szövetséges észteket, és amely egyre jobban közeledik Oroszországhoz.


Miféle szankciók Oroszország ellen? Hagyják az embert békén, hogy megehesse a szendvicsét!


Igazi fejfájás – így foglalhatóak össze a Postimees szerint Orbán Viktor magyar kormányfő egyre erőteljesebb autokrata irányultságú megnyilatkozásai, illetve a putyini Oroszországgal egyre szorosabb gazdasági együttműködése. Az 1857-ben alapított, több mint 55 ezer példányban megjelenő észt napilap szerint a kérdés a következő: mennyire egységes Európa a közös értékek érvényesítésében és Oroszország „féken tartásában"? Egyértelmű, hogy az oroszok keresik a gyenge pontokat Európában, s ilyen lehet a gazdaságilag bajban lévő Magyarország, illetve annak populista típusú, Brüsszel-ellenes miniszterelnöke – olvasható a legjobb észt napilapként is emlegetett újság véleménycikkében.

A magyarok által megmentőnek tekintett Orbán Viktorról – felidézve annak liberális múltját, majd jobboldalra tett pálfordulását – a Postimees azt írja, hogy a kormányfő régi politikustársai szerint sem az már, aki valaha volt – immár nem hallgat senkire. Így azt sem tudni, hogy mit tenne, ha ultimátumot kapna a Kremltől. A Brüsszelt a „Rosszként" beállító Orbánnal, s a „magyar páratlanságot" védelmező politikával kapcsolatban a Postimees rámutat: ez a magatartás ékesen bizonyítja, hogy milyen korlátozottak az Európai Unió lehetőségei, ha egy uniós tagállam kormányfője a párbeszéd helyett mindenki ellen rúg-kapál... Az uniós tagállamok ugyanakkor nagyon kényes kérdéssel szembesülnek: mit tegyenek egy olyan tagországgal és jelesül annak kormányfőjével, aki veszélyes külön utakra téved? A figyelmeztetés, a dorgálás nem sokra vezet, míg egy radikálisabb intézkedés szóba sem jöhet – zárja cikkét a tekintélyes észt napilap.

A Külgazdasági és Külügyminisztérium – szóvivője révén – még július elején jelentette be, hogy a magyar külképviseleti hálózat átszervezése és optimalizálása keretében bezárja tallinni nagykövetségét. Az észt fővárosban megmarad a Magyar Intézet, a diplomáciai feladatokat Helsinkiből látják el. A magyar kormány döntése nagy visszatetszést keltett Észtországban, ahol – a finnugor gyökerek, az EU- és a NATO-tagság miatt – legalább háromszoros szövetségesként tekintettek Magyarországra. Jó két héttel később Urmas Paet észt külügyminiszter a kormányülés után bejelentette az „ellenlépést": gazdasági okokból és egy átszervezés keretében bezárják a budapesti észt nagykövetséget, de az Észt Kulturális intézetet fenntartják. Több elemző ugyanakkor arra is rámutatott, a balti ország és a magyar kormány felfogása több külpolitikai kérdésben – így az ukrajnai események megítélésében, illetve az Oroszországgal kapcsolatos politikában – az utóbb időben egyre jobban távolodott egymástól.

Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy Urmas Paet külügyminiszter, illetve Marko Mikhelson, az észt parlament Külügyi Bizottságának elnöke – mielőtt politikusi pályára váltottak – mindketten több évig a jobbközép irányultságú Postimees újságírói-szerkesztői voltak.

A hatalomgyakorlás orbáni estközei

Hogyan működik Orbán Viktor populista autokráciája

Mióta 1998-ban megérezte a hatalom ízét és főleg miután 2010-ben fölényes győzelmet aratott a leamortizálódott és a szavazók bizalmát elvesztő baloldal fölött, Orbán Viktor miniszterelnök-pártelnök egyetlen és legfőbb célja a megszerzett hatalom megtartása és saját elképzeléseinek a véghezvitele lett. Ennek érdekében a hatalomgyakorlás súlypontjába egyfelől a társadalom önszerveződő erejének a megtörését, másfelől  minden korábban már létrejött független formációnak az állam és párthatalom közvetlen befolyása alá rendelését helyezte. A cél a nemzet, az ország, a társadalom, a lakosság és minden egyes ember maradéktalan és végleges alávetése saját "nemzetvezetői" akaratának.

A megvalósítás komplex stratégia keretében történik, az eközben alkalmazott eszközök használatának a koherenciája a hatalmi logika vezérelvei mentén szerveződik.

Az orbáni hatalomgyakorlás legfőbb eszközei - e forrás szerint - a következők:

• a társadalmi reprezentáció mechanizmusainak széttörése (ideértve a választási rendszer folyamatos manipulálását, az autonóm vagy az ellenzéki sajtó eljelentéktelenítését, az agresszív emlékezetpolitizálást és az állami média leplezetlenül pártérdekű eltorzítását, az ellenzéki értelmiség nemzetből való kirekesztésére tett meg-megújuló kísérleteket stb.), de ide tartozik a pártokrácia és az államhatalmi ágak összecsúsztatása, a "függetlenség" és az "autonómia" vágyának megbélyegzése, a lehetőségének diszkreditálása;
• az állam tulajdonosi szerepének drasztikus növelése, illetve az állam gazdasági szabályozó szerepével való tendenciózus visszaélés, ezen keresztül a lekötelezett gazdasági háttérhatalom kiépítése, a célzott korrupció, az állami kedvezményezetti körbe be nem kerülő kis egzisztenciák versenyképtelenségét garantáló szabályozói, ellenőrzői és adókörnyezet létrehozása stb. 
• a társadalom elszegényítése, apátiába taszítása, folyamatos szegmentálása, megosztása, társadalmi és szakmai csoportok egymás ellen fordítása, a civil társadalom felfűzése a központi akaratra, és a behódolni nem akarók kiéheztetése, az önkormányzatiság felszámolása, az ellenállás tereinek kontrollálása, illetve a kevésbé politikus vidéki közegben a teljes bezárása, a bosszúállás és a megfélemlítés légkörének kialakítása;
• a jogállam aláásása, a jogbizonytalanság folyamatos táplálása, a bíróságok kivételével az összes hatalmi ág formális vagy informális alárendelése a kormányfői akaratnak, az ügyészi szervezet instrumentalizálása, a bírói ág folyamatos bírálata, adott esetben támadása, a joggal való visszaélésre való licencia a kedvezményezetti körben.

A hatalomgyakorlásnak ez a mechanizmusa a hivatkozott forrás szerint olyan

autoriter etatizmusnak vagy autokratikus populizmusnak

tekinthető, amely ellen a magyar társadalom ebben a pillanatban képtelen felvenni a harcot, többek között azért, mert túlnyomó része képtelen annak a belátására, hogy miért káros mindaz, ami folyik, hogyan ássa alá a társadalom versenyképességét és hogyan szolgáltatja ki az országot a globális konfliktusoknak.

Puszi, Orbán - Magyarország miniszterelnöke

Újbóli megválasztása alkalmából kinevetjük Orbán Viktort! Arcába röhögünk, mert tudjuk, hogy mit ér, tudjuk hogy kicsoda ez a pöffeszkedő alak, aki megtagadta liberális és demokrata múltját és saját nemzeti hagymázában tetszelegve építi hatalmát, birodalmát. Veszni fog, csúfosan. Addig is kacagjunk a szemébe.

Íme három gúnykacaj

1) A NEMIgaz a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészeti és Művészetelméleti Szakkollégiumának munkacsoportja, melynek fő témája a gender, a nemiség, a nő, a férfi. Választási performanszuk Budapesten: puszi, Orbán

Bővebben: PUSZI ORBÁN MINISZTERELNÖK

2) Az extrém művészeti megnyilvánulásairól híres (olykor hírhedt) Tereskova, azaz  Nagy Kriszta is kitett magáért. Nem kevesebb mint 57 arcképet készített készített Portré festést vállalok c. kiállítása számára. Képein a jóságos mosolyú nemes arcél mindenütt ugyanaz, a pingálás meg mindenütt más, de ugyanazt a vigyort gerjeszti.

3) Peer Krisztián írta a szövegét annak a dalnak, amivel a Puszi együttes beszól Orbán Viktornak. A Mit loptál ma, Kolbász Viktor? című számhoz vicces klip is készült, amelyet az egyik legismertebb webes Photoshop-művész, Lazacz készített. Lehet dúdolgatni!

Purosz Leonidasz betiltott verse: Homo Ethicus Hungaricus

Egy politikai okokból betiltott, előszóban a szerző által megjeleníteni kívánt vers (slam poetry), amelyet nem engedtek előadni egy iskolai összejövetelen. Ezért aztán országos ismertségre tett szert.


Az Átlátszó Oktatás blogon közzétett esetismertetésben a szerző így nyilatkozott a blognak:

Purosz Leonidasz: Az iskolánk irodalmi-drámai tagozatán hagyomány, hogy a félév végén összejönnek a jelenlegi és volt drámaisok, plusz a tanárok és az érdeklődők egy közös délutáni teázásra; ilyenkor a harmadikosok és a negyedikesek előadják egyéni és csoportos, önállóan készített produkcióikat. Ez a Teadélután, aminek semmi köze a karácsonyhoz. A tanárok, mivel nem akartak újabb konfliktust az igazgatónkkal, megkértek, hogy szóljak neki előre a slamemről. Bementem hozzá, közel egy órát beszélgettünk, megpróbált meggyőzni arról, hogy miért nincs helye ennek az iskolában, de konkrét választ nem adott – másnap üzent nekem, hogy ne mondjam el a szöveget.b

Rendeleti kormányzás?

Miközben a nyugati államokban a parlamenti demokrácia kiszélesítése folyik, sőt, egyre nagyobb terep kap a közvetlen, azaz részvételi demokrácia, aközben Magyarországon az Orbán Viktor vezette Fidesz-kormány a mögötte álló kétharmados többség birtokában folyamatosan nyirbálja a kormány korlátlan működését szabályozó és ellenőrző intézményrendszert.

Ma Magyarországon a kormánynak van parlamentje és nem a parlamentnek kormánya.
   
Hajmeresztő ötlettel állt elő a minap Kövér György, az Országgyűlés fideszes elnöke. A politikus az Inforádió Aréna című műsorában hétfőn "egyfajta rendeleti" kormányzásról beszélt, "annak rossz íze nélkül". A rádió újságírójának kérdésére ennek kapcsán kifejtette: "A törvényhozási tárgykörök kijelölése mint egyes törvények részletessége tekintetében a magyar törvényhozás túllép az optimális határokon." Megítélése szerint a törvényhozás "nagyobb részben fordítsa az energiáit arra, amire most éppenséggel nagyon kevés energiája jut - és az elmúlt húsz évben is így volt ez -, a végrehajtó hatalom ellenőrzésére". Számoltassa be a kormányt gyakrabban, legyen abban szigorúbb, hogy a felhatalmazással, amit kapott, miképpen élt. "Ezt pedig csak idézőjelek között lehet rendeleti kormányzásnak nevezni" - jelentette ki a házelnök.

Ennél is nyíltabban fogalmazott a magyar Parlament elnöke a Zalai Hírlapnak adott interjújában: "Érdemes lenne elszánni magunkat annak érdekében, hogy a parlament nagyobb mozgásteret hagyjon a kormánynak, és ne mindent törvényben akarjon szabályozni" - állította Kövér László, aki ezzel nem letéteményesévé, hanem felszámolójává vált a parlamenti demokráciának. 

Orbán EU-politikája kudarcot vallott

Totális külpolitikai kudarcot vallott Orbán Viktor EU-doktrinája. Az Európai Parlament 2013. július 2-án az Orbán Viktor részvételével megtartott vita után megszavazta Rui Tavares jelentését, amely az alapvető jogok magyarországi helyzetét ítélte meg,
 a magyar kormány több intézkedését antidemokratikusnak minősítve.

Ez az orbáni külpolitika totális kudarca. Hacsak nem az a célja Orbán Viktornak és az őt szolgaian követő Fidesznek, hogy minél jobban elmérgesítse viszonyát Európával . s végül kilépjen az EU-ból.

A strasbourgi plenáris ülésen a jelentés elfogadását 370 képviselő támogatta, 249 elutasította, 82-en tartózkodtak.

"Jogi értelemben nem lesz következménye annak, hogy a parlament megszavazza a Tavares-jelentést" – közölte még tegnap az InfoRádió Aréna című műsorában Lánczi Tamás, a Századvég Alapítvány vezető elemzője.

Igaz, a jelentés kapcsát többször felmerült a hetes cikkely életbeléptetése, amely nyomán megvonhatnák a szavazati jogot Magyarországtól, ám nem valószínű, hogy ez bekövetkezne.

Az EP-ben folyó vita ugyan Magyarországról szólt, ám középpontjában valójában az a dilemma állt, hogy milyen intézményes keretek között lehet egy tagországot felelősségre vonni, amennyiben a többség úgy véli, hogy az megsérti az EU alapvető elveit.

A tagországok között ugyanis nincs egyetértés abban, hogy az EU-nak a mélyebb szövetség irányába kell elmozdulnia, vagy lazább kötelékekkel kell összekötni a tagállamokat.

"Gyakorlatilag a jelentéstevő Tavares el is mondta, hogy újabb jogi procedúrát szeretnének kialakítani, még több államot szeretnének vizsgálni, még-még-még nagyobb felhatalmazást kérnek arra, hogy az európai államokat vizsgálhassák" – mondta Lánczi, jelezve, hogy a Tavares-jelentés inkább a mélyebb szövetség kialakítására tet kísérletként értékelhető.

A Fidesz több vezetője – és a tegnapi vita kezdetén Orbán Viktor is – jelezte, hogy nincsenek illúzióik az EP döntését illetően. A párt szerint csupán politikai vita zajlik, a döntés pusztán a pártok erőviszonyait tükrözi az EP-ben, ahol az Európai Néppárt – amelynek a Fidesz is tagja – kisebbségben van.

 

A magyar miniszterelnök súlyosan téved akkor is, amikor úgy állítja be, mintha a döntés Magyarország ellen irányulna (holott csak az általa uralt politikai rezsim működését és jogalkotását bírálja), illetve még jobban elveti a sulykot és már-már visszafordíthatatlanná teszi Magyarország távolodását Európától és az európai értékektől, amikor kijelenti:

 

„Súlyosan sérti és korlátozza Magyarország függetlenségét a Tavares-jelentés, melyre a Fidesz-frakció kezdeményezésére csütörtökön várhatóan határozatot szavaz meg az Országgyűlés, válaszul az Európai Parlamentnek" - idézte az MTI Orbán Viktort.

„Nem tudjuk elfogadni, hogy azt az alapszerződést, mely alapján - népszavazással is megerősítve – beléptünk az Európai Unióba, most valaki egyoldalúan felül akarja írni" – jelentette ki Dobogókőn a kormányfő.

A kormányfő a Magyar Természetjáró Szövetséggel írt alá megállapodást a Pest megyei Dobogókőn, majd újságírói kérdésre válaszolva beszélt a Brüsszelben kedden folytatott vitáról, illetve a Tavares-jelentés elfogadását követő esetleges válaszlépésekről.

A Tavares-jelentés súlyosan sérti, korlátozza Magyarország függetlenségét, a jelentés révén gyámság alá akarják helyezni az országot, ami bántó a magyar emberek számára és veszélybe sodorja az EU eszmeiségét is – mondta a kormányfő. 

 

Ha a magyar Országgyűlés megszavazza az EU-parlament által elfogadott és érvénybe léptetett álláspontot elítélő Fidesz-határozatot, akkor ezzel a magyar hivatalos politika nyíltan szembefordul az európai demokráciával.   

Internetes blokkolás avagy Meddig terjed a szólásszabadság?

Fontos, hogy megfelelő jogszabályi közeget építsenek ki, mert az internetes oldalak blokkolása általában a diktatúrákra jellemző.



A parlament elé került egy jogszabálytervezet, amely alapján a magyar állam blokkolhatna olyan külföldről üzemeltetett oldalakat, amelyeket a bíróság itthon jogszabályellenesnek ítélt. A Kuruc.info szélsőséges portál ellen eddig hiába hadakozott az állam.

Felkerült a parlament honlapjára egy törvénytervezet, amely az elektronikus adatforgalom szabályozásáról szóló bekezdéseket is tartalmaz.

Ha a magyar bíróság úgy ítélte meg, hogy egy internetes tartalom nem felel meg a magyar törvényeknek, de a tárhelyszolgáltató külföldön volt, ahol a magyar bíróság ítélete nem érvényes, akkor eddig az állam nem tehetett semmit a tartalom eltüntetéséért.

A tervezet szerint viszont, ha a magyar bíróság ítélete alapján a magyar jogszabályokba ütközik a tartalom, akkor az igazságügy-miniszteren keresztül a magyar állam megkeresi a külföldi országot, ahol a tárhely van, és tájékoztatja a bírósági ítéletről. Ha a külföldi hatóság nem lép 30 napon belül, akkor a magyar hatóságok blokkolhatják a külföldi szerverről érkező adatokat, vagyis elérhetetlenné tehetnek honlapokat.

A Kurucinfo nevű szélsőséges portál ellen több eljárás is indult, de a rendőrség eddig tehetetlen volt, mert az oldalt külföldi szerverről üzemeltetik. Az állam a mostani jogszabállyal annyit el tudna érni, hogy legalább átmenetileg blokkolja az oldal magyarországi elérését.

Bár nem csak diktatúrákban történik meg, hogy az állam szűri az internetes adatforgalmat, a jogvédők már korábban is figyelmeztettek az ötlet hátulütőire. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezet szerint például a tárhelyszolgáltatók egyes tartalmakat, például gyerekpornográfiát eddig is eltüntettek bírói végzés nélkül is.

*
Dojcsák Dalma, a Társaság a Szabadságjogokért jogásza szerint fontos, hogy megfelelő jogszabályi közeget építsenek ki, mert az internetes oldalak blokkolása általában a diktatúrákra jellemző. A szakember elmondta: a tervezet lényege az, hogy ha a magyar bíróság ítélete alapján jogszabályokba ütközik egy honlap tartalma, akkor az igazságügy-miniszteren keresztül a magyar állam megkeresi a külföldi országot, ahol a tárhely van, és tájékoztatja a bírósági ítéletről. Ha az adott ország nem teszi elérhetetlenné az oldalt, akkor a magyar hatóságok blokkolhatnák azt – magyarázta. Dojcsák Dalma szerint ez a tervezet nemcsak a Kurucinfo ellen használható fel, hanem az összes olyan tartalommal szemben, amiről azt gondolja az állam, hogy jogsértő. A TASZ jogásza úgy véli, a kormány célja, hogy teljesen szűnjön meg a Kuruc.info, mint felület, de ez túlzás a szólásszabadság szempontjából, hiszen az oldalon vannak nem jogsértő tartalmak is.

Tasz - Nemzeti Motorosok - betiltás

A TASZ véleménye a Nemzeti Érzelmű Motorosok felvonulásának betiltásáról

Budapest 2013. április 9. A Budapesti Rendőr-főkapitányság mai határozatával utólag megtiltotta a holokauszt áldozataira emlékező Élet Menetével egy napra szervezett, provokatív elnevezésű „Adj gázt!” szlogenű motoros felvonulást. A rendőrségnek azonban, ha egyszer tudomásul vette, nincs törvényes lehetősége utólag betiltani a rendezvényt. A miniszterelnöki ukázon alapuló utólagos tiltás azonban nemcsak törvénytelen, hanem a legkevésbé hatékony válasz is a provokációra.

A Társaság a Szabadságjogokért álláspontja szerint a gyülekezési jog csak a békés, széles értelemben vett politikai véleménynyilvánítást védi. Azok a rendezvények, amelyek nem békések vagy amelyek célja nem politikai vélemény közös kinyilvánítása, nem tartoznak a gyülekezési jog körébe. A gyülekezési jog nem terjed ki a zaklató jellegű felvonulásokra és mások megfélemlítésére, mert az ilyen jellegű rendezvények nem békések. És nem terjed ki a sport és kulturális rendezvényekre sem, mert azok nem minősülnek politikai véleménynyilvánításnak.

A motorosok felvonulását a rendőrség a múlt héten tudomásul vette, és ncs joga utólag megtiltani egy tudomásul vett rendezvényt. A miniszterelnök és a belügyminiszter ígérhet bármit, de egy jogállamban elfogadhatatlan, hogy a kormány ízlésétől függjön egy rendezvény megtartása. Annál fontosabb ugyanakkor, hogy a rendőrség érvényt szerezzen a törvénynek, megvédje az állampolgárokat a provokációtól, és ha a felvonulás törvénytelenné, jogsértővé válik, akkor azt feloszlassa.

A törvény szerint a gyülekezési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt és nem sértheti mások jogait és szabadságát. A törvény kimondja, hogy „ha a rendezvény résztvevőinek magatartása a rendezvény törvényességét veszélyezteti, s a rend másként nem állítható helyre, a szervező köteles a rendezvényt feloszlatni.” Törvénytelenné válik a rendezvény, ha annak célja egy sérülékeny kisebbség rákényszerítése arra, hogy az ellenük irányuló véleményt meghallgassák. Ennek megfelelően az antiszemita motorosok felvonulása egy működő zsinagóga környékén, és az ott tartózkodó állampolgárokkal szembeni megfélemlítő, kirekesztő, gyűlöletre uszító cselekmények megvalósítása is törvénytelenné tenné a rendezvényt.

"A provokatív motoros felvonulásra nem az utólagos, politikai utasításra megszületett tilalom a megfelelő válasz, hanem a törvény szigorú betartatása a rendezvény résztvevőivel. A törvény a békés gyülekezést védi, és a rendőrség felelőssége abban áll, hogy akkor lépjen fel határozottan, amikor egy rendezvény jogsértővé válik."

Az üggyel kapcsolatos további információkért, kérjük, hívja Hegyi Szabolcsot, a TASZ Politikai Szabadságjogok Programvezetőjét a +3630 4846 512-es telefonon!