Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület és a Magyar Pax Romana 2015. november 4-én megkoszorúzta Bibó István rakparti szobrát. Az emlékbeszéd megtartására Romsics Ignác egyetemi tanárt kérték fel. Elhangzott beszédének jegyzetekkel ellátott szövegét az EPMSZ és a szerző szíves hozzájárulásával közlöm (bdk)
November 4-e 1956-ban vasárnapra
esett. Az ezt megelőző szombat több visszaemlékezés szerint az első igazán
békés nap volt október 23-a óta. Az üzletek ismét kinyitottak. Az
élelmiszerboltok előtt hosszú sorok kígyóztak; az emberek nyugodtan, békésen
vártak sorukra. Legkeresettebb cikk a friss pékárú volt. Néhány üzemben és
hivatalban már dolgoztak is. Megkezdték az utcai barikádok lebontását, a
felszaggatott villamossínek és a leszakadt vezetékek kijavítását. Délre a nap
is kisütött. Az őszi napfény emberek százait csalta az utcára – nézelődni,
bámészkodni, eszmét cserélni. Sokan az elmúlt napok legendás csatahelyeit
keresték fel, mások megilletődve hajtottak fejet az itt is, ott is felbukkanó
friss sírhalmok előtt, amelyek alatt az elesettek nyugodtak. A Parlament előtti
téren tehenek legelésztek, melyeket az előző nap hajtottak fel valakik vidékről
a fővárosiak élelmezésére. A bizarr látvány sokakat fakaszthatott mosolyra.
Általános volt a remény: hétfőn megindul a forgalom és mindenütt megkezdődik a
munka. Ismét nyugalom lesz és béke. Magyarországon új élet kezdődik, amely
mindazt megvalósítja, amit a diákok pontokba, az újjáalakult pártok programokba,
a Nagy Imre
vezette kormányok pedig nyilatkozatokba foglaltak, s ami a harcosokat is
hevítette.[1]
A másnap, november 4-e azonban minderre rácáfolt. A hajnali órákban
irtózatos dübörgésre ébredt a város. Szovjet harckocsik százai zúdultak az alvó
Budapestre. Zsukov marsall jelentése szerint a támadás négy óra 10 perckor, a
magyar visszaemlékezők szerint valamivel korábban kezdődött. Hajnali 4 és 5
között már mindenesetre égtek a Parlament épületében székelő kormány
telefonvonalai. Vidékről és a főváros külső kerületeiből egyaránt ugyanazt
jelentették: a szovjet csapatok mindenütt támadnak. És ugyanazt is kérdezték:
mi a teendő, mit csináljanak?
Kérdéseikre egyértelmű választ nem kaptak. Bár Nagy Imre 5 óra 20 perckor
elhangzott rádiónyilatkozata szerint „csapataink harcban álltak”, a magyar
honvédség valójában nem fejtett ki szervezett ellenállást. A honvédelmi
miniszter, Maléter Pál, akit mint a magyar fegyverszüneti delegáció tagját a
szovjetek vezérkari főnökével együtt tőrbe csaltak és még éjfél előtt
letartóztattak, nem adhatott ki ilyen parancsot, s valószínűleg akkor sem adott
volna ki, ha nem esik csapdába. Király
Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka és Budapest katonai
parancsnoka ugyancsak reménytelennek látta a helyzetet. Törzsével együtt ezért
a budai hegyekbe települt, majd onnan motorkerékpáron Ausztria felé menekült.
Ezzel magyarázható, hogy a szovjet páncélosok meglehetős gyorsasággal
keresztülrobogtak a városon, s fél nyolc körül már a Parlament előtt álltak. A
kormány tagjai közül ott addigra már csak hárman maradtak: Tildy Zoltán, B. Szabó István és Bibó
István. Nagy Imre
és a kommunista miniszterek – Losonczy Géza és Szántó Zoltán – már a hajnali
órákban a jugoszláv követségen kerestek menedéket, Mindszenty hercegprímás
pedig – valamivel később, de még mindig a reggeli órákban – az amerikai
követségen.[2]
Az épületbe nyomuló szovjet katonák parancsnokával Tildy Zoltán
tárgyalt. Megállapodtak, hogy a civilek bántódás nélkül elhagyhatják az
épületet, a katonáknak pedig át kell adni a fegyvereiket. Ennek értelmében
Tildy és B. Szabó is távozott a Parlamentből. Bibó István viszont maradt,
és Tildy dolgozószobájába vonulva elkezdte fogalmazni Magyarok! kezdetű kiáltványát. Ebben kinyilatkoztatta, hogy
„Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt
teljes mértékben benn akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik
életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolás mentes társadalom jegyében
akarják berendezni”. Egyben visszautasította azt a rágalmat, miszerint „a
dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték
volna be”. Kijelentette, hogy a „harcban osztály- és felekezeti különbség
nélkül részt vett az egész magyar nép”, amely csupán „a leigázó idegen hatalom
és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult”. Az előfordult kilengéseket,
„utcai igazságtételeket” a „kormány rövid úton megszüntethette volna”. Ezért
minden olyan érvelés hamis és alaptalan, amely a szovjet hadsereg ismételt
beavatkozását humanitárius okokkal kívánja igazolni. A kiáltvány további
részében Bibó passzív ellenállásra szólította fel a magyarságot úgy a megszálló
ellenséggel, mint az esetleg általa hatalomra segített bábkormánnyal szemben.
Fegyveres ellenállásra viszont ő sem buzdított. Felelőtlenség lenne – írta -- a
katonai helyzet nem ismeretében „a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni.
„Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a
szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor,
hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ
szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és
bátor döntését leigázott nemzetem érdekében” – zárta nyilatkozatát. Miután
elkészült, az egész szöveget megtelefonálta az amerikai követségnek, majd a
későbbiekben a francia és a brit követségre is eljuttatta.[3]
Bibó István
még két napig maradt a Parlament épületében. Ez alatt készítette el
kiáltványánál nagyobb terjedelmű, de hasonló szellemű kompromisszumos
kibontakozási tervezetét. A Szolnokról Pestre készülő Kádár-kormánnyal szemben
ebben is az utolsó Nagy Imre-kormányt ismerte el törvényesnek. Az ország
politikai berendezkedését „a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris
demokrácia” keretei között képzelte el. Gazdasági téren tág teret engedett
volna a „szabad vállalkozásnak”, és a „magántulajdon szabadságának”, miközben a
bányákat, bankokat és a nehézipart állami kézben tartotta volna. Az egyéb ipari
vállalatokban nagy szerepet szánt az önigazgatásnak, és a „munkásrészvényeken
vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonnak”. A szovjet biztonsági
érdekekre ugyan tekintettel, de a kibontakozás elengedhetetlen feltételének
tekintette a szovjet csapatok kivonását is.[4]
Zsebében fogalmazványával november 6-án, tehát egy nappal Kádárék
megérkezése előtt, Bibó
István kisétált az épületből, és előbb apósáéknál, majd
december elejétől saját otthonában folytatta munkáját. Közben nyilatkozata és tervezete itthon és
külföldön is terjedni kezdett. A szomorú valósággal megbékélni nem tudók
másolták, sokszorosították őket, és plakátként a falakra ragasztották és a fák
törzsére tűzték. November 14-ei alakuló ülésén a Nagybudapesti Központi
Munkástanács Bibó kibontakozási tervezetét fogadta el programjaként. Ha a
forradalom első napjaiban a közbizalom érezhetően a reformkommunista Nagy Imre felé fordult, a
forradalom leverését követő napokban és hetekben Bibó István fejezte ki a
közhangulatot. Az állítólag maga által javasolt szimbolikus sírfelirata,
miszerint „élt három évet, 1945-től-1948-ig”, tehát korrekcióra szorul. A
forradalom leverése és 1957. május 23-ai letartóztatása közötti időben Bibó István ismét élt,
politikai értelemben is. A parasztpárti vezetőkkel és Tildy Zoltánnal, Göncz
Árpáddal és Antall Józseffel való kapcsolattartás mellett januárban kezdte
fogalmazni harmadik történelmi jelentőségű állásfoglalását, a Magyarország helyzete és a világhelyzet
című emlékiratát, ami már csak letartóztatása után jelent meg az osztrák Die Presse-ben, majd más nyugati
lapokban is. Írásának, amely az előző kettőnél lényegesen hosszabban és
összetettebben elemezte a magyar helyzetet, két kulcsszava volt: a botrány és a
reménység. A botrány a pillanatnyi helyzetre vonatkozott, a reménység a jövőre.
A botrány adottság volt, melyet a kiúttalanság szinonimájaként használt, a
reménység – ahogy írta -- „megvalósítható vagy elpuskázható lehetőség”. Ahhoz,
hogy előbbi, s ne az utóbbi valósuljon meg, Bibó a nyugati világot, a
Szovjetuniót, a „harmadik út erőit” és a magyar népet is tanácsokkal látta el.
Egyikük sem hallgatott rá. A Nyugat beletörődött a „botrányba”, a Szovjetunió
ragaszkodott Magyarország alávetettségéhez, a „harmadik út” keveset nyomot a
latba, a magyar nép pedig alkalmazkodott a megváltoztathatatlanhoz.[5]
Bibó István
politikai kiállása és morális tartása, amely a börtönéveket követő kádári
konszolidáció időszakában éppúgy megmutatkozott, mint 1956. november 4-én és a
forradalom leverése utáni hetekben, azonban mégsem volt hiábavaló. Az 1980-as
évek második felében, amikor a reménység sugarai végre feltűntek a szovjet
blokk égboltján, Bibó István
olyan példaképpé magasodott, akinek a nevét – szinte egyedüliként -- minden új
demokratikus tömörülés a zászlójára írhatta. És akkor oda is írta. Az MDF is,
az SZDSZ is és a Fidesz is. E három párt közül az első kettő ma már nem
létezik. A harmadik viszont, amelynek alapító atyái annak idején kibocsátó
közegüket, a Jogász Szakkollégiumot is Bibó Istvánról nevezték el, igen.
Szomorú, hogy közülük senki sem áll most itt. Bízom benne, hogy eljön az idő,
amikor Bibó István
emléke előtt nemcsak egy maroknyi értelmiségi, hanem a Magyar Köztársaság
elnöke és miniszterelnöke is tisztelegni fog.
[1] Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Bp., 2001, Kossuth Kiadó, 399-400.
[2] Rainer M. János: Nagy Imre 1953-1958. Politikai életrajz II. Bp.,
1999, 1956-os Intézet,
330-336.
[3] A dokumentumot számos
kötet közli. Pl. Bibó István Összegyűjtött Munkái. 3. köt. Sajtó alá
rend. Kemény István és Sárközi Mátyás. Bern, 1983, EPSZ, 879- 880.
[4] Uo. 881-884.
[5] Uo. 885-899. Vö. Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések,
politikai-életrajzi dokumentumok. Debrecen, 1989, Magyar Krónika, 143-159.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése