Krausz Tamás
Auschwitz – 70
A felszabadulás üzenetei
 |
| Krausz Tamás történész, Oroszország-szakértő, egyetemi tanár, politikus. |
Bármiképp
is válaszoljuk meg a „hogyan nevezzük?” kérdését, a szovjet zsidók is „zsidó
halált” haltak. Noha az Endlösung a Szovjetunió ellen folytatott
megsemmisítő rablóháború gyakorlati kontextusába illeszkedett, a zsidók nem csak
a „kommunizmust” testesítették meg. Talán közismert, hogy a nácik
propagandájukban és általában politikai gyakorlatukban mind Nyugaton, mind
Keleten a zsidókat egyidejűleg a „nyugati plutokrácia” (értsd a nyugati
nagyhatalmakat, illetve „fináncoligarchiájukat”) és a „keleti bolsevizmus” (értsd
a marxizmus és a Szovjetunió, egyszóval a „kommunizmus”) hordozóinak
tekintették. E tekintetben klasszikus dokumentum a Der ewige Jude című hírhedett és jól megcsinált náci propagandakiadvány.
Úgy tűnt, elég megölni az összes zsidót és a náci ügy (a világ fölötti uralom
és a szovjet területeken kijelölt Lebensraum, „élettér” megszerzése) máris diadalra
jut. Mint tudjuk, a valóságban a dolgok másképpen alakultak: a zsidók tényleg csak
bűnbakok voltak, hiszen őket kiirtották, ám a náci ügy 70 évvel ezelőtt mégis csak
zátonyra futott. A nácizmusnak vagy valamely válfajának mai reneszánsza sokfelé,
így Magyarországon is, szintén a szokásos antiszemita burokban jelentkezik, mondjuk
mint harc „a plutokrácia, a judeo-bolsevista
világösszeesküvés ellen”, amit megspékelnek az „idegenekkel” szembeni, általában
vett rasszista kirekesztéssel a munkaerőpiac (és persze a tőkepiac!) átrendezése
érdekében. A cél ismét csak egy terrorista, népirtó rezsim, amely a szabad
rablás, a kérlelhetetlen vagyonszerzés biztosítéka, a „nemzeti” magántulajdonos
rendszer védelme, egy vele szemben lehetséges szocialista alternatíva elhárítása.
Az „antiglobalista” rasszista vágyálom csak ennek a gyakorlati célnak az
ideológiai megjelenítése.
Auschwitz, a
zsidók kiirtása tehát miként a múltban, úgy a jelenben is egyetemes üzenetet
hordozott és hordoz: egyfelől a (német) nagytőke korlátozatlan profitéhségét,
egyáltalán az üzlet és a profit korlátozatlan nemzeti szabadságát
reprezentálta, másfelől a félelemtől, a lesüllyedés rémétől megbokrosodott kisember
lázadását a „nagytőke” és a „kommunizmus” ellen. Ezt a gyűlölködő
pszichológiát, ezt a korlátozatlan nacionalizmust, amit ők nemzeti érzésnek
nevezt(n)ek, a nácizmus táborába beleszédült emberek a munkaerőpiacon az
osztálysorsosaikkal szemben, az ő kirekesztésük érdekében használt(j)ák fel. A mai
antiszemita, antiroma, antimohamedán,
antikeresztény stb. etnikai
és/vagy vallásháborús téboly – felvértezve a
„civilizációk harca” ostoba elméletével - kiszorítja a racionális
gondolkodást, a társadalmi és osztályszempontot, a szociális megfontolás, a
közösségi szolidaritás maradványait is. Auschwitz pozitív üzenete az emberiség
számára nem a nemzeti hitvallás mítosza, hanem a társadalmi
egyenlőség követelményeiből származó
hitvallás. Auschwitz nem ama különös istenek ellen szól, akit az emberek a jóval
ruháznak fel, hanem azon egyetlen elidegenedett, általános, nagyon is
materiális és intézményesített isten ellen, amely egy nép kiirtását
szenvtelenül végignézte.
.-.-.-.-.-.-.-.
A félrevezetetteknek, a
szellemi hátrányos helyzetűeknek van szükségük Magyarországon is arra, hogy ne
tegyenek különbséget a náci Németország és a Szovjetunió, a nácizmus és a
„kommunizmus” között, noha tudhatnák, ahogyan Eörsi István egyszer
megfogalmazta, hogy a kommunizmus humanista gondolatkörből fakad (Iszaak Babel
után szabadon): „a jó emberek Internacionáléja”. Ám „Magyarországon
nem kezdhető egy fejtegetés azzal, hogy a velejéig embertelen nácizmussal
ellentétben a kommunizmus eszménye az európai humanizmus és felvilágosodás
gyümölcse, mely a kritikai szellem és a racionalizmus gondolati alapállásából
próbál rendszert építeni magának. Az egyenlőség ősi vágya és a
kizsákmányolásmentes társadalom akarása olyan érték, amely még
megvalósulatlanul, sőt megvalósíthatatlanul is magas erkölcsi mércét állít azok
elé, akik e célok szolgálatába szegődtek, de erre nálunk nemcsak a közvélemény
jobboldali beállítottságú része, hanem az egyenlőtlenségen alapuló világrenddel
megbékélt liberalizmus bölcsei is legyintenek. Nálunk a kommunizmust még
komolyan veendő, konzervatív beidegzettségű tudósok és a neoliberalizmus tanult
tökfejei is a Gulaggal azonosítják… A Gulagnak nincs több köze a kommunista
ideálokhoz, mint a több ezer embert máglyahalálra ítélő Torquemada
főinkvizítornak az evangéliumok Krisztusához, Auschwitz viszont a náci
fajelmélet következetes gyakorlati megvalósulása. Ezt azonban a hazai
jobboldallal nem lehet megértetni…a két eszménynek és követőiknek puszta
összehasonlítása is világtörténelmi méretű rágalom.” / E.
I.: MEGPRÓBÁLOK UDVARIAS LENNI. ÉS XLIX. évfolyam
33. szám, 2005. augusztus 19./
A „náci-szovjet
azonosság” demagóg tézise, amely meggyalázza még a kiirtott zsidók emlékét is,
igen különböző politikai erőket köt össze, ez magyarázza fennmaradásának
szilárd alapjait. De őszintén szólva régen túl vagyunk már az elméleti-ideológiai
viták lehetőségén, hiszen nincsen annál terméketlenebb, egyszersmind erkölcstelenebb dolog, mint a hóhér és az áldozat felcserélhetőségének manipulatív
és hazug sugalmazása. Már a puszta tények elfogadása is előbbre vinne bennünket. Aron Snejer, Puskin-díjas lett-izraeli
történész és költő mondta az alábbiakat Budapesten, az ELTE-n a múlt év
májusában egy konferencián, amely az antiszemitizmus történelmi formáit
elemezte:
„A nagy
honvédő háború során a Vörös Hadsereg soraiban a fronton több mint 430 ezer
zsidó harcolt. 27 százalékuk önkéntesként ment ki a frontra. A Szovjetunió
népei között ők képviselték a legmagasabb arányt. Beleértve a hadifoglyokat,
több mint 138 ezer zsidó vöröskatona halt meg a háborúban. A Vörös Hadseregben
nem kevesebb, mint 32 ezer zsidó szolgált tiszti rangban, a háború idején pedig
132 zsidó érte el a tábornoki rangot. A világ egyetlen másik országának
hadseregében sem volt annyi zsidó származású tiszt és tábornok a II.
világháború idején, mint a Vörös Hadseregben.” Annak ellenére, hogy az
antiszemitizmus jelenségei természetesen a Vörös Hadsereg katonái között is
megnyilvánultak, amit a náci propaganda maga is felerősített és fel is
használt, a zsidó harcosok tekintélye a háború folyamán mégis megnövekedett. Mindez kifejeződött a zsidó szovjet katonák
tömeges kitüntetésében is. 141 zsidó nemzetiségű vöröskatona, tiszt és tábornok
kapta meg a legmagasabb kitüntetést, a Szovjetunió Hőse aranymedált.
A
paktum, a szovjet-német megnemtámadási szerződés (1939. aug. 23.) következtében
a szovjet területek „újraegyesítésével”, annektálásával (Nyugat-Ukrajna,
Baltikum, Besszarábia) a közel hárommillió zsidó nemzetiségű szovjet
állampolgárhoz hozzáadódott körülbelül még kétmillió zsidó vallású
(nemzetiségű, származású) ember. 1941. június 22-től, a Szovjetunió
megtámadásától és a holokauszt kezdetétől mintegy 14-15 millió szovjet
állampolgárt evakuáltak az el nem foglalt területekre, illetve soroztak be a
hadseregbe, vagy sokan el is menekültek. Az evakuáltak között mintegy egymillióra
tehető a zsidó nemzetiségű szovjet polgárok száma. Végülis német megszállás alatt maradt közel
hárommillió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár, akiknek 95 %-át kiirtották, vagyis
a hatmillió zsidó áldozat fele szovjet állampolgár volt. Az auschwitzi harang
értük is szól…A holokauszt maga is része
egy nagyobb, egy átfogóbb népirtásnak, amely a Szovjetunió népei ellen
irányult, mindenekelőtt a „szovjet aktivisták”, a kommunisták, az oroszok,
egyáltalán a szlávok, a cigányok, az antifasiszta ellenállók, a partizánok, a
melegek, a szellemi fogyatékosok ellen… Ezek mind egy kicsit zsidók is voltak,
a zsidók mind egy kicsit ők is voltak…
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
Persze, a holokauszt
elválaszthatatlan magától az európai fejlődés évszázadaitól, Auschwitz nemcsak
a modern kapitalizmus terméke, hanem – igaz, közvetítésekkel - „premodern”
vallási és gazdasági érdekharcok következménye is. Valaminő, talán csak távoli összefüggés
létezik – de létezik! - a vallási gyűlölködés és kirekesztés, a nagyhatalmi
kivételesség, a fajelmélet, valamint ama tény között, hogy a meggyilkolt zsidók
szájából kitépett aranyfogak a svájci bankokban landoltak. Tehát azt, hogy milyen társadalmi rendszereket lehet azonosítani
vagy rokonítani egymással, olyan, az aranynál keményebb tények határozzák meg,
mint éppen Auschwitz felszabadításának tényei.
Több
mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy 1945. január 27-én, 70 évvel
ezelőtt a Vörös Hadsereg katonái szabadították fel Auschwitzot. Az I. Ukrán Front 59. és 60. hadseregének
egységei a IV. Ukrán Front 38.
hadseregének egységeivel együttműködve foglalták el egy szélesebb hadművelet
keretei között a haláltábort és csatolt részeit. Ezt a napot az ENSZ a
holokauszt áldozatainak emléknapjaként határozta meg, talán (akarva-akaratlanul)
arra is emlékeztetve, hogy Izrael Állam is tulajdonképpen a holokausztból nőtt
ki. Az ENSZ szovjet kezdeményezésre és amerikai támogatással hozta létre a zsidók
„nemzeti otthonát”. Bonyolult döntés,
bonyolult következményekkel. Izrael az emberiség lelkifurdalásának terméke is,
de erről a szovjet katonáknak, még a tábornokoknak sem lehetett tudomásuk
1945-ben. Vajon tudják-e az izraeli gyerekek, hogy az I. Ukrán Front parancsnoka, a Szovjetunió marsallja, a
Szovjetunió hőse-cím kitüntetettje, Ivan Sztyepanovics Konyev (1897-1973) és a
IV. Ukrán Front parancsnoka, Vaszilij Jakovlevics Petrenko vezérőrnagy, a
Szovjetunió hőse kitüntetettje (1912-2003) voltak? Petrenko, az akkoriban legfiatalabb szovjet tábornok
egész életében nem tudott szabadulni az auschwitzi táborban megtapasztalt
szörnyűségek emlékétől. Pedig akkor még ő sem tudta, hogy a koncentrációs tábort
gondos kezek formálták meg hosszú évek során kitartó munkával. És hasonló
alapossággal igyekezett az SS eltüntetni a náci rezsim rémséges uralmának
auschwitzi nyomait.
A
haláltábor terveit már 1939 novemberében bemutatták, amiről az SS biztonsági
szolgálatának beszámolója tanúskodik. 1940. április 27-én rendelte el Himmler
SS Reichsführer a koncentrációs láger felépítését Auschwitzban. 1940 júniusában
jelentek meg az első foglyok. 1941 márciusában ugyancsak Himmler adott
parancsot arra, hogy bővítsék ki a tábort 30 ezer férőhelyesre és nem messze
Auschwitztól Bzezinka falunál, németül Birkenaunál építsenek egy 100 000
fő fogvatartására alkalmas fogolytábort. Az ún. komisszárparancsnak megfelelően
1941
júliusában semmisítették meg az első szovjet hadifoglyokat, akik a Vörös
Hadsereg parancsnokaiból és politikai biztosaiból kerültek ki. 1941
augusztusában utasította Himmler a tábor parancsnokát, Rudolf Hösst, hogy készítse elő a tábort az európai zsidóság
megsemmisítésére. És szeptember 3-án meg is történt az első kísérlet emberek
tömeges megsemmisítésére a ciklon B gázzal a gázkamra első modelljében, a XI-es
blokkban. E kísérlet keretében halt meg 600 szovjet hadifogoly és 250 lengyel
rab. Október 6-án érkezett meg Auschwitzba a 308-as számú hadifogolytáborból az
a 2000 szovjet hadifogoly, akik az új tábort, Auschwitz II-t, Birkenaut
felépítették. A hónap folyamán őket követte hamarosan még kb. 10 ezer szovjet
hadifogoly. A zsidók tömeges megsemmisítése Birkenau gázkamráiban 1942
januárjában kezdődött. A tömegmészárlás kibővítése céljából Birkenauban 1942
júliusában újabb bővítési munkálatokat folytattak. Himmler ekkoriban hosszabb
időre másodszor is Auschwitzba látogatott, hogy felügyelje a „nagyszabású”
munkálatokat. 1943 tavaszán (március-június) állították munkába a 2., 3., 4. és
5. gázkamrát. Októberre Auschwitz II foglyai felépítették a Buna-Werke
leányvállalatának tőszomszédságában Auschwitz III-t.
1943-ban
kezdődtek meg kiterjedt formában az ún. orvosi kísérletek élő embereken,
zsidókon és cigányokon Carl Clauberg és Josef Mengele irányítása alatt. Amikor
Himmler 1944 tavaszán harmadszor is Auschwitzba látogatott, parancsot adott a
munkaképesek kiválogatása után az összes cigány elpusztítására. Majd 1944
májusában megkezdődik a legtömegesebb népirtás, a vidéki magyar zsidóság
százezreinek elpusztítása. 1944 augusztusában az Auschwitz-Birkenau
halálkombinát a náci birodalom legnagyobb koncentrációs táborává válik a maga
130 ezer foglyával, miközben naponta 3-6 ezer embert gázosítanak el. Október
6-án történt a Sonderkommandó lázadása Auschwitz II-ben, amely a IV.
krematórium lerombolásával végződött. Majd a Vörös Hadsereg közeledtére Himmler
novemberben leromboltatta a gázkamrákat és krematóriumokat. Decemberben a
menekülő nácik foglyok tömegeit hajtották el („halálmenet”) a birodalom
belsejébe. A szovjet hadsereg felszabadító csapatai néhány ezer végsőkig
kimerült embert, köztük jelentősebb számban gyermekeket találtak a tábor
területén. A történészek máig polemizálnak az áldozatok számáról, hiszen a
megöltek névsorát senki sem regisztrálta. Napjainkban egyfajta konszenzus
körvonalazódik, miszerint összesen kb. maximum 1 600 000 embert
gyilkoltak le Auschwitzban, nagy többségükben, több mint 1 000 000
zsidót, mintegy 140 000 lengyelt, oroszok tízezreit és több mint 21 000
cigányt, különböző nemzetiségű, különböző meggyőződésű ártatlan, békés embereket.
Tudtommal még pontosan senki nem
számolta ki, hogy a mintegy másfél millió auschwitzi halott végső soron mennyi
profitot hozott a konyhára és a tőke ottani felhalmozódása milyen szerepet játszott
a későbbi haszonszerzés szempontjából, hiszen csak pénzzel lehet pénzt
csinálni. Pedig ez is hozzátartozna a holokauszt pontosabb megértéséhez és
értelmezéséhez.
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
A győzelem
70. évfordulójához közeledve semmiképpen se maradjon homályban, hogy a náci
Németország nem egyedül hajtotta végre, nem is hajthatta volna végre egyedül a
Szovjetunió és Európa területein a történelmileg példátlan népirtást, amelynek összességében
sok-sok millió békés ember esett áldozatul. A népirtásban mások között részt
vállaltak a náci Németországgal (beleértve természetesen Ausztriát is!) szövetséges
Horthy-Magyarország és a Román Királyság megszálló csapatai, az olasz hadsereg,
az ukrán policájok, a banderisták, az ún. Ukrán Felkelő Hadsereg, finn, lett,
litván náci büntető osztagosok. Vagyis a
népirtást, benne a holokausztot egyedül a nácik nyilvánvalóan nem tudták volna
végrehajtani.
A
humanista emlékezet megőrzi a szovjet és lengyel, jugoszláv és olasz, cseh és szlovák, francia és görög partizánok és ellenállók tetteit. Amikor a nácizmus fölötti győzelem 70.
évfordulóján elgondolkodunk Európa felszabadításán, eszünkbe kell jusson a
Vörös Hadsereg történelmi teljesítménye. De az is eszünkbe kell jusson, hogy a
Szovjetunió már nem létezik. Olyan történelmi tényekről van szó, amelyek semmiképpen
nem relativizálhatók, hacsak nem akarunk utat nyitni a nácizmus és a vele
szövetséges népirtó erők rehabilitációja előtt, ami bizony a mi régiónkban
sokfelé, sőt saját hazánkban is már hosszabb ideje folyamatban van. A
Szovjetunió ugyan már régen nem létezik, a fasizmus, a nácizmus, ha nem is
szilárd hatalomként, de átfestett, részben átöltözött alakváltozataiban ismét
kopogtat Európa és nemcsak Európa képzeletbeli ajtaján. Nem jól látom, hogy a
mészárszékek már folyamatosan készülődnek, sőt részben már üzemelnek? Igaz, még
nem a náci üzemmódban.
Közlés a szerző engedélyével: "Barátaim, írtam egy „ünnepi” megemlékező cikkecskét személyes indíttatásból, amely nem illik semmilyen mainstream újságba – több szempontból sem. Ezért ez úton szétküldöm. Aki fel tudja vagy akarja tenni valamely internetes oldalra, tegye meg, köszönöm. KT"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése