Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia sérelmi sirámoktól cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábadról. Vállalva, hogy a benne caplatók e miatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek. Az ő számukra idegen leszel, ők lesznek az idegenek számodra – egy idő után velük már kevésbé értesz szót, mint a másnyelvűekkel.
Régóta tudom, a kedvezőtlen induló helyzet és a siker elérését akadályozó úgynevezett objektív és szubjektív korlátok nem feltétlenül kárhoztatják sikertelenségre az embert, mert másutt, másban akár sokszorosan is visszakaphatja – talán inkább: visszaszerezheti – azt, ami veszni látszott. A teljesség felé több út vezet, és könnyen előfordulhat, hogy a nehezen járható tövises ösvényen mezítláb haladva többet profitálunk a saját gyötrelmeinkből, mint a kövezett úton könnyen sikló jármű vezetője a maga úti élményéből.
Triviális példa a vakok kifinomult
hallásával előhozakodni. Vagy azt állítani, hogy az anyagi nélkülözés
lelki gazdagságot eredményezhet. Az ilyen érvelés könnyen vezethet
tévútra, hamis illúziókat táplálhat, felmentést adhat környezetünk és
magunk számára. A pozitív példák mellett ugyanis valószínűleg sokkal
több negatív sorakozik: a szegénység bizony a lelket is
megnyomoríthatja, a vak embert sem kárpótolhatják mindig az akusztikai
élmények a mindennapi élet nehézségeiért. Az állítás, hogy a szenvedés
nemesít, ugyancsak inkább hangzik egy hamis felfogás önigazolásának,
mint ésszerű állításnak – mert lehet ugyan, hogy akad, akiben a kín és
fájdalom magasztos érzéseket és gondolatokat képes kelteni, mégis többen
lehetnek, akiket a szenvedés tönkretesz, megaláz, emberi mivoltukból
kiforgat.
És mégis…
„Minden betegség jó valamire” –
hallottam egyszer egy zenésztől, aki kórházi ágyán, a többhavi kezelés
során döbbent rá, mit kell neki a muzsikában keresnie, mi az, amit
hegedűje révén közvetíthet, hogyan fejezheti ki egyszerre az éteri
fennköltséget és az emberi gyarlóságot. Akkor és ott dőlt el minden a
fejében. Amikor kijött a kórházból, és zenésztársai körében először
vette kezébe a hangszerét, gyakorlás nélkül is képes volt úgy
megszólaltatni, hogy a többiek egyik ámulatból a másikba estek. Azelőtt
jelentéktelen szerepe volt a zenekarukban, ettől kezdve ő lett a
mesterprímásuk, ő lett az, aki isteni értelmet és emberi megigazulást
oltott a muzsikába.
.
Alighanem óvodás koromban éreztem
először és utoljára hátránynak kisebbségi helyzetemet, pontosabban azt,
hogy nem beszélem a többség nyelvét. Bölcsődébe nem jártam, óvodába is
csak egy hétig. Nehezen viseltem el a családitól merőben eltérő idegen
környezetet. Azzal próbáltam segíteni magamon, hogy már az első napon
papírt-ceruzát hozattam magamnak a bátyámmal, és amíg a többiek
„mindenféle hülyeséget” játszottak, én egy sarokban rajzolgattam. Amikor
déltájt ebédelni tereltek minket, akkor a nevelők kordonját áttörve a
kerítéshez futottam, és az életveszélybe kerültek energiatöbbletével át
is másztam rajta, majd jajveszékelve futottam hazáig (az óvoda
kétháznyira volt tőlünk). „Ki bántott, kisfiam? Megvertek? Fáj valamid?”
– aggodalmaskodott anyám, mire én hüppögve, sértetten: „Azt akarták,
hogy ott ebédeljek velük.” Hogy megnyugtasson, anyámnak meg kellett
ígérnie, csak délig kell kibírnom az idegenséget, számomra félnapos lesz
az óvoda.
De harmadnap újabb trauma ért.
Kirándulni vittek minket. A párba állás és szabályzott utcai haladás nem
igazán volt ínyemre, de akkor az ellenérzésemet még véka alá rejtettem.
Ahová igyekeztünk: egy hatalmas kert (ismerjük az óvodások
nagyságérzékelését!), voltaképp beépítetlen telek a Várhegy tövében,
amelyet felvert a fű, az ezerféle gyom. Az ecet- és kőrisfák tövében le
lehetett telepedni (ezt tették az óvónők), a gyerekek pedig csapatostul
neki-nekiiramodtak a derékig érő labodának. Lenyűgözött az ismert és
ismeretlen gyomnövényeknek ez a burjánzó vadonja. Simogattam a mályva és
a papsajt leveleit, leguggoltam egy hatalmas keserűlapuhoz, s amíg a
többiek azonnal a szokásos „valami hülyeséget” kezdték játszani üvöltve,
én hosszan figyeltem egy roppant elegáns házi csigát, amely főúri
méltósággal közlekedett a földre hullott korhadó faágon.
Aztán teljesen váratlanul belém hasított
a szörnyű felismerés: innen, ahol most vagyok, innen nem tudnék
hazatalálni. Mitévő leszek, ha meg kell szöknöm?
A haza-nem-találástól való félelem olyan
elemi erővel tört rám, hogy azonnal otthagytam az addig nagy élvezettel
figyelt arisztokrata csigát, és óvónőm elé állva a leghatározottabb
hangon kijelentettem: „El akarok menni. Vigyél haza!” Minthogy a
szólított nem értette, mit mondok, nem is reagált rá, tovább
beszélgetett kolléganőjével. Ekkor leadtam egy figyelmeztető ordítást,
majd öklömmel püfölni kezdtem a nevelőnő combját (odáig értem neki).
Mielőtt lefoghatott volna, bömbölve a miniatűr vadonba rohantam, és
meghúzódtam legfélreesőbb zugában, ahonnan aztán elő sem jöttem
mindaddig, amíg a többiek újra fel nem sorakoztak. Ebből megértettem:
alighanem mégis elvisznek minket innen, nem kell bevárnunk az estét, nem
kell itt töltenünk az éjszakát, a holnapot és az összes eljövendő
vasárnapot. Hogy meneküljek az idegenségből, hüppögve csatlakoztam az
ugyancsak idegen hadhoz.
Egy hét múlva szüleim belátták, még nem
vagyok készen arra, hogy a szovjet edukációs rendszer szocializáljon,
kivettek hát az óvodából.
.
A következő sérelmi helyzetbe jóval
később kerültem – de ez, talán privát szerencsémnek köszönhetően,
átcsapott pozitív élménybe. Első iskolai évem után történt, az
úttörőtáborban (nálunk inkább pionírlágernek hívták). Itt újra
szembesültem idegenségemmel. (A város egyetlen magyar tannyelvű
iskolájában ez nem tűnt fel.) A hegyi falvak közé ékelődő tábor
kontingense azonban érthetően nem az én kisebbségi igényeimhez
igazodott. Gyötrelmes napokat éltem meg (oroszul még alig-alig
beszéltem), onnan is szökni próbáltam, és kétségbeesett leveleket írtam
haza arról, hogy milyen rossz itt nekem. Rossz a kaja, hülyék a nevelők,
hülyék a gyerekek, reggel félpucéron kell mosdani hideg vízben, naponta
ötször van sorakozó…
Három napig dacoltam mindennel és mindenkivel, ám aztán mintha pártfogásába vett volna ez a nagy idegenség.
Az egyik esős délutánon, kifogyva a
számomra érthetetlen társasjátékokból, rajzversenyt rendeztek számunkra.
Ezen második helyezett lettem, és ez nagy elégedettséggel töltött el.
Felkelthettem a táborvezető figyelmét is, mert amikor végképp
reménytelen kommunikációs zavar lépett fel közöttünk, akkor a kedvemért
megszólalt magyarul. A csoportunk nevelőjébe, egy húszévesforma hosszú
hajú, vágott szemű szépségbe, Kírába pedig – most mit szépítsem a dolgot
– szerelmes lettem. Bármit megtettem volna azért, hogy búgó hangján
újra és újra kimondja szlávosan becézett nevemet: Károlycsik.
Aztán meg: az esős napok után végre szép
lett az idő, és elvittek minket az ott még pataknyi Latorcára. Nagy
lubickolást csaptunk a derékig érő vízben – és én váratlanul megtanultam
úszni. Szép, különleges kavicsokat kerestem a mederfenéken akkor már
több száz példányból álló gyűjteményembe, ehhez a művelethez nyitott
szemmel „négykézláb mászkáltam” a víz alatt, amikor észrevettem, hogy
fenntart a víz, könynyedén visz az ár, ha nem kapálózom ellene. Amikor
elfogy a levegőm, felcsapom a fejemet, szippantok egy nagyot, aztán
vissza a vízbe, ahol a levegőt lassan kibuborékozom a szájamon. Úszom.
Úszom a lassú árral. Aztán szembefordulok vele, teszek pár karcsapást –
és ha elég ügyes vagyok, leküzdöm a sodrást, elegendő erőfeszítéssel
haladhatok akár az ár ellenében is. Felemelő érzés.
Amikor a szüleim egy hét múlva
megérkeztek, hogy a kétségbeesett leveleimben megfogalmazott kérésemnek
eleget téve hazavigyenek, éppen a „Pionírvezető, adj pionírt!” játékot
űztük (reakciós nevén: Adj, király, katonát!), amelyben nagy
szenvedéllyel igyekeztem helytállni. Anyámnak-apámnak persze megörültem,
de picit sajnáltam, hogy éppen akkor kell abbahagynom az önfeledt
versengést, amikor csapatunk nyerésre áll.
A kérdésre, hogy nem akarnék-e mégis itt
maradni egy újabb hétre, talán már csak következetességből vágtam rá a
nemet (azok után a levelek után!). A vonaton aztán szokatlanul szótlan
voltam, szüleimet már-már furdalni kezdte a lelkiismeret: lám csak,
elvadították maguktól érzékeny gyermeküket. Nem tudhatták, hogy mi bánt
valójában. Az fájt, hogy soha többé nem láthatom a szépséges Kírát, és
soha többé nem fogja senki olyan gyönyörű búgó hangon, szlávosan becézni
a nevemet.
.
Többé nem éreztem kisebbségi
helyzetemet, másnyelvűségemet vagy „határon túli” státusomat hátránynak.
Felnőtté eszmélésemtől kezdve inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy
sokismeretlenes egyenletben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük
közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém
ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem
be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb,
jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb
adottságokból indulhattak ki.
Alkotó embernek meg éppen hogy javára
válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus
helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan
nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír?
Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy
egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a
sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció
tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a
fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti
senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék,
poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint
az, ahol kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak –
lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott
provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió,
amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé,
lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei
kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.
Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint
hogy kisebbségben, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni:
nagyszerű kiváltság.
Megélni – de nem beleragadni. Időben
felismerni a provincia sérelmi sirámoktól cuppogó sarát. Belelépni,
átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábadról.
Vállalva, hogy a benne caplatók e miatt a mozdulat miatt árulónak
tekintenek. Az ő számukra idegen leszel, ők lesznek az idegenek számodra
– egy idő után velük már kevésbé értesz szót, mint a másnyelvűekkel.
.
Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok
azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének
identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem,
hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi
sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet
adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos
önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság állandó
felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a
kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam
kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy,
hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.
Az erősebb nagyítású lencseüveg
fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem.
Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!”,
akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a
földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva
légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De
nemes pólusok közé feszítettem és rugalmasságra tanítottam valamennyit.
Amióta úszni megtanultam, idegentitásom akár a Holdig is elenged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése